Segítettem valakinek. Megköszönte, majd mosolyogva mondta, hogy vatikáni valutával fizet. Gondoltam: milyen jó, egy kis munkáért jól megfizetnek! Azután nem adott semmit. Akkor kezdtem gondolkozni, mi is az a vatikáni valuta? Talán egy pap tudja a választ!
Nos ez szomorú: ön, meg mindenki, a legkisebb munkáért, segítségért tartja a markát. Mondják: Uram, én is pénzből élek, nekem sem adnak semmit ingyen. Tudom, de azért mindennek van határa.
Nekem egész papi életemben az esett a legbántóbban, amikor tiszta szívvel segítettem valakin – jó pár éven át sok olajkályhát megjavítottam, természetesen ingyen, és amikor szépen működött, mindenáron pénzt akartak adni. Amikor természetesen nem fogadtam el semmit, akkor töprengtek, hogy mivel hálálják meg? Sajnos oda jutottunk, hogy az emberek el sem tudják képzelni, hogy valaki a másikon teljesen ingyen, sőt, a legnagyobb örömmel segítsen. Pedig erről szól a plakát, amit Egyházunk terjeszt: Jót tenni jó! A lelkiismeretnek azt az örömét, amit a Jóisten ígérete meghatványoz, hogy valakiket boldoggá tettem, legalább valamit segíthettem rajtuk, semmi sem pótolhatja, s csak egy ronthatja meg; az érte adott pénz, amit Assisi Szent Ferenc ganéjnak nevezett. Viszont ezt az örömöt növeli, bár az igazi ember még ezt sem várja, de jólesik, ha szeretettel gondolnak rá, és kezet fogva, egy köszönömöt mondanak érte. És most jön a vatikáni valuta legegyszerűbb formája, ha azt is hozzáteszik: a Jóisten áldja meg érte, imáinkba foglaljuk.
Próbáljuk meg szívünkbe vésni, hogy milyen értékes ez a valuta, és hogyan lesz még nagyobb értékű? Természetes, hogy a Szentírás a sorban az első. Szodomát el akarja pusztítani az Úr. Ábrahám azzal érvel: elpusztítod az igazat a gonosszal együtt? Addig imádkozik értük, hogy a végén ezt hallja: nem törlöm el a tíz jó emberért. (Ter 18,22-32). Azokat a barátokat, akik Jóbot bántották, többek közt Istent is, hozzá küldi, hogy ő könyörögjön értük. És az Úr tekintettel volt Jób személyére. (Jób 42,7-9). A legsúlyosabb mondat Szent Jakab levelében: imádkozzatok egymásért, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése (5,16). Ezt teszi az Egyház minden szentmisében. A szentmiseáldozat fénypontját, az átváltoztatást körülveszi megemlékezésekkel, könyörgő imákkal. Az egész Egyházat, sőt, az egész emberiséget, saját szeretteinket és halottainkat, mind Isten irgalmába ajánlja. Nem lehetne ezt megtenni, teljesen értelmetlen lenne, ha ennek a vatikáni valutának nem lenne oly nagy értéke, különösen a legszentebb áldozatban. De ezt teszi az Egyház a zsolozsmában is. Különben is mindig többes számban imádkozunk: Könyörögjünk! Természetes, hogy egymás gondját, baját, betegségét mind az Isten elé tárjuk. Az igazi ember szinte nem is imádkozik magáért, csak mindig másokért, szeretteiért, sőt, ellenségeiért.
Batthyány-Strattmann László, a szegény betegek szent életű orvosa, műtét előtt a beteg gyermek homlokára keresztet rajzolt, majd ezt mondta: ha az édesanya is jól tud imádkozni, akkor tudok rajta segíteni, mert én csak eszköz vagyok a Jóisten kezében.
Tehát annál nagyobb ajándék nincs, mint másokért imádkozni, különösen a szentmisében és szentáldozás után. Felmérhetetlen, hogy mekkora segítség ez! De arra is kell vigyázni: ha megkérnek, hogy imádkozzam valakiért, azt halálosan komolyan kell venni! A Jóisten áldja meg, aki imádkozik e levél írójáért!