Vörösmarty Mihály: A tünődő

Az útkeresés nehézségeit mindenkinek meg kell tapasztalnia.

Nyugszik a szél, csendes a hab,
De szivemben zaj vagyon;
Merre térjek, hol pihenjek?
Messze még a part nagyon.

Messze mint a boldéletog
Visszafolyt jó napjai,
Melyeket még nem zavartak
Ifjuságom gondjai!

Nincsen már nekem vezérem,
Nincs hajómnak csillaga,
Mely felém a szép egekből
Oly szelíden ragyoga;

Hol körűle bájsugárral
Új reménység terjedett,
S szép szerelmem édes álma
Hajnalodva repdesett.

Víg, derűlt volt akkoron még
A magasban szép egem,
Itt is a víz tűkörében
Víg derűlt volt az nekem.

Most setét, ha föltekintek,
Mert borúltak szemeim;
Itt is a víz tűkörében
Megzavarják könnyeim.

Kelj, te zúgó fergeteg, kelj,
Zúgd el e bús életet;
Úgyis ennyi veszteséggel
Kedvem gyászra vettetett.

Kelj, s az örvényes habokba
Szórd el égő csontomat,
Szórd, hogy a szánó leányka
Meg ne lelje síromat. –

Hasztalan! még csendes a hab,
De szivemben zaj vagyon:
Merre térjek, hol pihenjek!
Messze még a part nagyon.