A gyűlölet természetrajza

Kerek perec ki kell mondani – ami a gyűlöletbeszédnél is veszélyesebb, az maga a gyűlölet! Nem lehet a gyűlöletről, a gyűlölködésről eleget beszélni, a gyűlöletkeltésről még kevésbé. Az egyre jobban elhatalmasodó gyűlölet itt él közöttünk, a politikában éppúgy, mint hétköznapjainkban. A falusi kocsmákban egy pohár ital is serkentheti, de az alkalom, a lehetőség önmagában is elég hozzá, hogy előjöjjön. Lehet úgy is mondani, hogy az alkalom szüli a gyűlöletet.

Elébe is lehet menni, a mostanában oly népszerű televíziós fórumok egy-egy buzgó betelefonálója eleve készül, keresi az eseményeket, akár az apró információmorzsákat, politikai megnyilvánulásokat, amelyeket tudatosan összegyűjthet, hogy hasznosítsa őket, építsen rájuk. Egyszerűbben – hogy gyűlöletet keltsen. Már pusztán a másság, az eltérő szemlélet, vélemény, ideológia is a gyűlölet forrása lehet. Szinte divat lett a gyűlölet, egyfajta „sikk” lett gyűlölködni…

A kifejezetten politikai gyűlöletet – hogy ne menjünk a távoli múltba – megalapozták a kommunizmus évtizedei, amikor is a nagyvilágban kötelező feladat volt gyűlölni a kapitalizmust, az imperializmust vagy egyáltalán a Nyugatot, mindent, amit a Nyugat fogalma jelentett, szűkebb kis világunkban pedig, itthon, az osztályidegeneket, az osztályellenséget, a másként gondolkodókat. A gyűlölet egyfajta ideológiai kategória volt, amelyet Moszkvából vagy hazai pártközpontból vezényeltek. A gyűlöletet politikai szemináriumi tananyagként is be kellett gyakorolni. Aki vallásos volt, templombajáró, automatikusan hamar a közgyűlölet tárgyává válhatott. Időben egy lépéssel visszafelé említhetem a zsidógyűlöletet is, amely szintén kötelező penzum volt a maga idejében, de sokan máig sem képesek kijózanodni belőle.

Ha időben kicsit távolabbra megyünk, húsvét közeledtével akár a bibliai időkből is idézhetném a farizeusok által elvakított tömeg Jézus halálát követelő kiáltásait a római helytartó, Pilátus előtt, hiszen a „keresztre vele”, a „feszítsd meg őt” kiáltásokat csak a gyűlölet motiválhatta. Viszont – soha, még a legelvakultabb istentagadók sem voltak képesek Jézus tanítását egyetlen mondatában, gondolatában gyűlöletkeltésen tetten érni.

Térjünk azonban vissza a mába ebben a kis eszmefuttatásban! Karácsonykor, Jézus születésének napján, a szeretet ünnepén, a mai burjánzó és fékezhetetlennek tűnő gyűlölködés közepette a szeretet ellenpéldájaként jutott eszembe a gyűlölet, az, hogy a gyűlöletről írjak. A gyűlöletbeszéd fogalmának az interneten próbáltam utánanézni, hogy később, már az ünnep után alaposan is megismerkedjek a téma szakirodalmával a Szabó Ervin Könyvtár központjában, amelynek tizenéves diákkorom óta látogatója vagyok. Amit több tekintélyes kötetből is meg tudtam állapítani, hogy a különböző országok alkotmányában is szereplő gyűlöletbeszéd mint jogi kategória inkább például a rasszizmusra, azaz magyarul a fajgyűlöletre és egyéb nagyobb horderejű dolgokra terjed ki, nem annyira a gyűlöletet kifejező, illetve gyűlöletkeltő megszólalásokra. Magyarán arra, amivel napjainkban folyamatosan találkozunk a parlamentben, konkrétan pl. a napirend előtti felszólalásokban, egyes tévéműsorokban, nem utolsó sorban pedig az áprilisi választások kampányában.

Nincs pontosan és egyértelműen meghatározva, mit tekintsünk, illetve mit tekintenek általában gyűlöletbeszédnek, miközben a szakirodalomban olvastam olyan véleményt, hogy a „gyűlöletbeszédet korlátozó törvények a szólásszabadságot fenyegetik”. Gyorsan hozzáteszem, ezt sokan erősen vitatják!

Még mindig a szakirodalmat idézve, az elmúlt évtizedekben Európában papokat ítéltek el a gyűlöletbeszédre vonatkozó törvények alapján pl. azért, mert templomi prédikációjukban „erősen bírálták a homoszexuális magatartást”. Belgiumban bíróság elé idéztek egy katolikus püspököt, mert „megbélyegezte szentbeszédében a homoszexuálisokat”. Egy francia katolikus püspöknek a prédikációját azért minősítették bíróságilag „sértőnek”, mert arról beszélt, hogy „az egyházat kívülről az e világi és istentelen kultúra nyilaival támadják”.

Nem akarom sorolni a gyűlöletbeszéd korábbi bírósági gyakorlatának példáit, nem is érdemes, már csak azért sem, mert a katolikus egyház elleni friss hazai támadások – hogy is nevezhetnénk? – jóval primitívebbek!

Nem kell a gyűlöletbeszéd-törvénnyel foglalkozni, azzal sem, hogy korlátozása sértheti-e a szólásszabadságot, mivel manapság itthon olyasmikért is támadják az egyházat, hogy templomokat építtet vagy restauráltat. Még képtelenebb vád, hogy az Egyház vagy a katolikus egyházi szervezetek „nem is végeznek karitatív tevékenységet”, mert olykor ez is elhangzik a médiában, miközben csak egyetlen friss példa – a katolikus egyház azonnal bekapcsolódott az ukrán–orosz háború magyarországi menekülttömegének támogatásába. A Katolikus Karitászt és a Máltai Szeretetszolgálatot is lehet itt említeni…

Úgy tűnik, a gyűlölet ellen még egy NGO státusa sem adhat védelmet, ha a szervezet vallási kötődésű és nem tartozik az NGO-k szoros vagy inkább SOROS szövetségéhez.

P. Szabó József