A kövek sorsa

A köveknek megvan a maguk sorsa. Igen, jól hallod, a köveknek. Bár nem így szól eredetileg a mondás, hanem úgy, hogy a könyveknek megvan a maguk sorsa, mégis most a kövek sorsáról szeretnék írni. Mégpedig nem akármilyen kövekéről, hanem a bélapátfalvi kövek sorsáról. Mert amikor csak arra térek, mindig lenyűgöznek az ottani kövek. A hegynek, amit a bánya lecsupaszítva félbehagyott, és lépcsőzetes teraszait itt-ott újra belakja a növényzet, és a különös fajta madaraknak, a hatalmas, lépcsőzetes vágatoknak olyan a hatása, ha alatta jársz, mintha óriásoknak készült volna lépcső – fel a magasságok felé.

Ha a mészkőhegy gigantikus látványát megcsodáltad, és ha továbbmész a fák között a kövesúton, be a hegy alá, majd jobbra elkanyarodva követed az utat, akkor találsz rá az igazi nagy ámulatra: az épségben maradt XI. századi ciszterci apátsági templomra, és a hozzátartozó egykori épületek falmaradványaira. Ez a szépség önmagában áhítat. A kövek emberkéz rakta katedrálisa messze meghaladja azt a hatást, amit a lefaragott hegyoldal döbbenete kelt. A hatalmasra nőtt fák lombkoronái közül, és azok védelméből egyszerre tűnik ki a templom. A kőből épült ház, a földi szentély, amelyből az ember lelke bejuthat a mennyeibe: ha átlépi a küszöböt. Vigyázva, mert ahogyan az ajtón belépsz, a tekinteted egyből fölfelé szökik, föl a csúcsívek közé, az oszloppillérek és a terméskövek festetlen áhítatába esel. És közben, ahogy lépsz-haladsz lassan beljebb a templomba, észre nem vennéd, hogy a padozat kövei úgy kikoptak már a járástól, hogy némelyiknél egész gödörbe lépsz, a másikára pedig, mint kisebb lépcsőre kell ismét fölemelni lábad. Évszázados kövek járólapjain lépegetve hullámzik a járásod, és elbizonytalanodsz, bármikor arcra eshetnél, ha nem vigyázol. Kövek, egymás mellett – egyik kopottabb, másik kevésbé, emezt gödrösre vájta az évszázadok botorkálása, s mellette a másikat fényesre csoszogták az áhítat léptei. Egy időből való, azonos sorsú kövek, mégis mennyire másként használódnak el… Miként az ember. Vagy még láthatóbban: a papság.

Ha van azonos sorsú, mégis másként koptatott embercsoport, azok a papok. Figyeld meg egyszer őket, ha egymás mellé kerülnek. Úgy lettek meghívva és kiválogatva, úgy kerültek egymás mellé, mint a templom építőkövei, vagy még inkább járólapjai. Mindegyik másként használódik el. Ha lehetőséged van összejöveteleiken részt venned: amikor együtt miséznek, vagy bármiféle liturgián vesznek közösen részt, az egyébkor külön-külön, néha itt-ott magányosan élő papokra, ha rápillantasz, azt látod, hogy mindegyiket másként koptatja a feladat.

Van ilyenkor nyár elején egy nap, amikor az egri egyházmegyei papság találkozik Bélapátfalván. Az élő kövek a templom falai között áhítattal sorakoznak föl, a bejárattól egészen az oltár lépcsőjéig ér soruk. Kettesével állnak, és léptenként haladnak közelebb az oltárhoz, hogy előtte meghajolva köszönjenek az Úrnak, akinek áldozatot készülnek bemutatni a főpásztorral közösen. Huszonöt esztendeje, hogy ilyenkor nyáron mindig eljönnek. Aki csak teheti itt van, hogy közös imádságban tárják ügyüket a Teremtő elé. Fehér ruhájuk és a vállukra vetett hosszú stóla úgy emeli őket a kopott kövek fölé, ahogy csak ritkán jár az ember: lelkük magasba emelkedik, fönt jár, a boltozat alatt, de lábuk meg-megbotlik a rozoga kövezeten. Összegyűlve ilyenkor valóban sokfélék és egyek. És itt hangzik el a főpásztor döntő, sorsokat fordító szava: Egerből Sárospatakra, Sárospatakról Gesztelybe, Gesztelyből Nyíregyházára, Szendrőből Miskolcra, Arlóból Erdőtelekre, Szerencsről Csernelybe, Csernelyből Nagyrédére helyezlek benneteket, kedves fiaim, az egyházi szolgálat érdekében. Van, akinek nehéz, van, akinek könnyű. De olyan egy sincs közöttük, akinek mindegy lenne, hogy hova helyezi őt a főpásztora. Hiszen miként a templomban is, vannak forgalmasabb helyek, olyan felületek, ahol többet járnak, ahol többet tapodják, vagy lelassítva a lépteket jobban csoszognak. Ott jobban kopik a kő is.

Talán megengeded, hogy elmondjam az én koptatásom történetét: Nyírbátorból Szendrőbe, Szendrőből Nyíregyházára, Nyíregyházáról Gyöngyösre, Gyöngyösről Bánhorvátiba, Bánhorvátiból Bogácsra, Bogácsról Egerbe, Egerből Ottavába, Ottavából Egerbe, Egerből Miskolcra, Miskolcról Gyöngyösre.

Így állít templomába mindnyájunkat az Úr. És így koptat. Ezért ha belenézel papi arcokba, mindig csodálkozz el azon, hogy micsoda magasságokban járnak ezek, és ha furcsán ferdére vannak koptatva, és ha nem mindegyik egyenletes felület, akkor tudd, ott, azon a ponton hordják a keresztet: azokért, akikhez küldettek. És olvasd el értük: Sík Sándor Ketten a Mesterrel című versét. Különösen is lassíts ennél a versszaknál, és hagyd a karod lúdbőrözni: „Járok magányos hegytetőkön, / A magasságos szirthazában. / S egy férfi jár előttem egyre, / Fehér fényben, fehér ruhában. / Léptünk alatt meleg virágok / Serkednek a vad köveken. / Kézen fogva vezet a Mester, / S én követem.”

A papi hivatás versét hallod, olvasod vagy mondod e sorokban. Azt a hivatást, amely sors is. Mert nemcsak a könyveknek van meg a maguk sorsa, hanem a köveknek is.

2006. június 25.

Juhász Ferenc

Az írás a Keresztény Élet hetilap június 11-i lapszámában jelent meg.