Kedves Lelkiatya! A mennyben való létezés során emlékezni fogunk-e azokra a szeretteinkre, akik nem kerültek oda? Ha igen, hogyan egyeztethető össze ez az emlékezés a mennyországban tapasztalt tökéletes boldogsággal és békével? Hogyan képes a lélek feldolgozni és megbirkózni azzal a tudattal, hogy szerettei lehet, hogy nem osztoznak ugyanebben az örömben?
Kedves Levélíró! A kérdés, amit feltett, messze meghaladja a mi gyarló emberi felfogó képességünket. A mennyi világot, a beteljesült állapotot alig-alig tudjuk még csak megközelítőleg is elképzelni, felfogni.
Gondoljon arra is, amikor erről töpreng, hogy a leginkább szerető Lény nem mi vagyunk, hanem Isten. Ő tud boldog lenni, tud a lét teljességben élni annak ellenére, hogy a teremtményei közül, akiket végtelenül szeret, például a bukott angyalok a kárhozat állapotában vannak.
A kárhozat állapotáról igen sokat beszél a világtörténelem legszeretettel telibb embere, az Istenember: Krisztus. „Szétválasztja majd a juhokat a kosoktól… kivetik majd a külső sötétségre… bezárul az ajtó… menyegzős ruha nélkül, tartalék olaj nélkül nem mehetnek be a menyegzőre…” Ez a tanítás tehát nem az egyház találmánya, nem emberi bölcsesség, hanem Krisztus üzenetének lényegi része.
A kárhozat állapota a nemlét pereme, hiszen a lét lényege a szeretet, a kárhozat állapotában viszont nincs egy szikrányi szeretet sem a személyekben. Ezért a nemlét határán vannak.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
