Arany János: Növünk együtt

Kedves vers a nagyszülői szeretetről.

Soknak lettem már, hogy élek,
A szemében szúró tüske:
De van még egy kicsi lélek,
Aki rám hiú és büszke.

Ez, hogy nevem is volt „hurcán”,
Most eszmél csak, most tanulja:
S lesi már, ha megy az utcán,
Rámutat-e mások ujja.

Eddig együtt voltunk gyermek,
Én másod-, ő első ízben:
Épűltek fa-tornyok, termek,
Pacskolódtunk porban, vízben.

De, hogy ő nőtt, én is nőttem;
Alig ismerünk egymásra:
Ő kisasszony lett előttem,
Én meg neki óriássa.

No, engedjük kedvét telni,
Ha okos lesz, majd elhagyja; –
Legalább még nem szégyelli
Hogy én voltam… a nagyapja.

Fotó: Pixabay