A fiú rápillant a lányra és azt mondja: Angyal vagy. A lány hazamegy és belenéz a tükörbe, majd megszólal: Valóban, én angyal vagyok.

Kapcsolatukon keresztül új önazonosságra jut. Új szemszögből látja önmagát. Ugyanígy egy új barát vagy közösség által, úgy látom önmagam, mint a te barátod a ti közösségetek tagja.

Miután Jézus első alkalommal látja Pétert, rátekintett és így szólt: „Te Simon vagy, János fia, Péter – vagyis Szikla – lesz a neved.”

Talán itt még nem egészen szikla, de ebben a barátságban már látja, hogy a másik tekintete által mivé válhat.

Henri Boulad írja egy helyen a pillantás szentségéről: „Vannak emberek, akik úgy léteznek a társadalomban, mint egy bútordarab. Egy fogadás alkalmával a résztvevők nem vesznek tudomást róluk. Ismerősök egymással csevegnek, míg egyesek csak ott állnak anélkül, hogy megszólítanák őket. Ha odamész hozzájuk és megkérdezed tőlük: Hogy hívnak, kivel jöttél ide? Csodálkozva néznek rád. Nem akarják elhinni, hogy a köszöntés nekik szólt. Körbenéznek, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy valóban vele szeretnél beszélgetni? Megkérdezik: „Nekem szólt?” – „Igen! Veled szeretnék beszélgetni!”

Az illető ebben a pillanatban elkezd létezni. Életre kel. Pillantásod olyan számára, mint egy szentség. Különleges energiát és erőt közvetít felé.”

Talán Zakeus érezhetett valami hasonlót a fügefán, mikor Jézus rápillantott és így szólt: „Zakeus, szállj le hamar! Ma nálad kell megszállnom.” De gondolom a szamariai asszonynak is hasonló érzések járták át a szívét, mikor Jézus tőle kért inni Jákob kútjánál: „Te zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?”

Többszörösen lenézett, megvetett emberek, akik talán már megszokták, hogy tekintetre sem méltóak, hirtelen újból embernek érezhették magukat.

Egy fénykép jut eszembe, ahol egy fekete afrikai és egy fehér európai asszony állnak egymással szemben. A fehér nő keresi az afrikai asszony szemét, de az lesüti tekintetét, mert nem mer szemébe nézni. Már elfelejtette, hogy milyen is az, amikor még észrevették, amikor még rá mosolyogtak, amikor még értékelték.

Talán a példabeszédben szereplő tékozló fiú is elfelejtette azt, amikor még rámosolyogtak és értékelték, de a disznóól alján valami felderengett a szívében. A fiú, mikor kilépett a házból, viszi magával örökségét: „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.” A pénz elfogyhat, az apa szerető tekintete beleégett a szívébe. Hátat fordíthat, de zsigereiben, a lapockájában tovább ég a tekintet. „Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.”

A szeretet soha el nem múlik. Minden eltűnhet, elenyészhet. A szerető tekintet soha, mert „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”

Még a disznóól alján is érzi, bírja az apa szerető tekintetét, amely beleégett a szívébe.

„Visszamegyek és megmondom neki, hogy vétkeztem az ég ellen és te ellened.” Mikor közeledik a házhoz, nem hisz a szemének. Az Atya ott áll az ajtóban és őt nézi. Még igazán ki sem vehető az alakja a távolság miatt, de a szerető tekintet, ami mindent remélt és elviselt, már ragyog a szívében.

Mi is csak ennyit mondhatunk talán:

„Kegyes szemed legyen rajtunk * Te vagy a mi bizodalmunk”

Hofher József jezsuita szerzetes

A cikk a Keresztény Élet hetilap február 28-i lapszámában jelent meg.

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit Hogyan evangelizáljunk? házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus keresztényüldözés koronavírus kultúra kétségek lelkiatya Magyarország nagyvilág Pál Feri remény segítség szentek szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek