„Azt csinálhatom, ami boldoggá tesz” – Találkozás Tóth Enikő színművésszel

– Kedves Tóth Enikő, Önt a Jóisten a tenyerén hordta és hordja a mai napig.

– Igen, én is így érzem. Falun gyerekeskedtem, nekem a természet jelenti a feltöltődést, a szabadságot. Taktabájon laktunk hatéves koromig. Valószínű, hogy innen hoztam a nyitottságot. Jó visszagondolni azokra az évekre, szüleim és nagyszüleim gondoskodó szeretetére, megtanultam szeretni és tisztelni az életet és az embereket, a természetet és az állatokat. A mai napig, amikor közelítek a faluhoz, gyorsabban ver a szívem. Ez egy eltéphetetlen kötelék. Közöm van (és mindig lesz is) ehhez a helyhez. Szívesen emlékszem Egerre, ahová később költöztünk, szüleim a mai napig a városban élnek. Itt jártam iskolába, gimnáziumba, nagyszerű tanárok segítettek és terelgettek az irodalom terén. Bíztak a tehetségemben. Magamtól biztosan nem jelentkeztem volna 1977-ben a Ki Mit Tud?-ra. Moys Klára tanárnő jött, lobogtatott egy papírt, és mondta, hogy benevezünk! Másnap a kezembe adott egy csomó verset, köztük egy Kányádi Sándor-kötetet, akit addig nem ismertem. Nagy László-, Váci Mihály-, Kányádi Sándor-versekkel készültem.

– Hogyan folytatódott a Ki Mit Tud? után az élete?

– 1977 csodálatos év volt. Addigi életem talán legszebb éve. Győrben, a középiskolások Kazinczy Ferenc Szépkiejtési Versenyén elnyertem rangos Kazinczy-díjat, leérettségiztem, és felvettek a Színművészeti Főiskolára, Kállai Ferenc és Szirtes Tamás osztályába. Tudtam, hogy megtaláltam a helyem. Ma sem döntenék másként. Nagyon szerettem azt a négy évet. Még főiskolásként, 1980-ban a Pécsi Nyári Színházban megkaptam (egy különleges rendezésben) minden fiatal színésznő álmát, Júlia szerepét.

(Sík Ferenc, a darab rendezője így nyilatkozott a Dunántúli Napló 1980. július 2-i számában: „Nemigen találni a magyar színésznők között olyant, akit látásra is elfogadnak a nézők Júliának, azaz egy tizennégy éves, ártatlan szépségű lánynak. Ezért kerestem a főiskolások között, s találtam meg Tóth Enikő személyében a táncjáték prózai Júliáját.”)

– A főiskola elvégzése után a Madách Színházhoz szerződtette Ádám Ottó, ahol aztán lubickolt a jobbnál jobb szerepekben.

– Nagyon jó volt a Madách Színház társulatához tartozni. Második otthonomnak éreztem. Családnak, ahol jó volt létezni. Nagyszerű színészek, rendezők és színházi szakemberek segítettek a sikerhez, nap mint nap. Egymás után kaptam a szerepeket, játszottam drámát, vígjátékot, musicalt, panaszra nem volt okom. Megértem nagy szériákat, több mint háromszázszor játszottam a Macskák című musicalben, és szinte hihetetlen, de 1985 óta van műsoron a Páratlan páros című darab. Feledhetetlen darabjaim voltak még a Jutalomjáték, a Játék a kastélyban, A makrancos hölgy, a Noszty-fiú esete Tóth Marival, A salemi boszorkányok, az Alku, a Hegyi út, A kétfejű fenevad, és még sorolhatnám.

– Játszotta a Bolond lány Jozefa-szerepét. Nem volt nagy kihívás Domján Edit után eljátszani?

– Minden szerep kihívás. Boldog voltam, amikor Koncz Gábor felkért. Én már csak a hírét hallottam annak a legendás előadásnak, sajnos nem láttam Domján Editet ebben a szerepben. De talán jobb is volt így, mert megszülethetett az én saját Jozefám, az én Bolond lányom.

– Ön hűséges a színházhoz, és a magánéletében is.

– Ez valóban így van. A hűség fontos. Ha leteszem valami mellett a voksom, abban hiszek, azt én akarom, hogy jól működjön. Persze, ha megrendül a bizalmam, vagy úgy érzem, hogy ez már nem jó, akkor bármennyire fájdalmas is, továbbállok, kilépek. A Madách Színháznak tagja már nem vagyok, de itt nőttem fel, ez a kötődés nem fog elmúlni. Az épület megújult, de az emlékeim megmaradtak.

A magánéletemről ritkán beszélek annak ellenére, hogy a család nekem a legfontosabb. Valószínűleg nem tudnék jól működni, ha nem állnának mellettem. 35 éve élünk együtt a férjemmel, van egy nagyszerű fiunk, 33 éves, próbáltam úgy nevelni, ahogy engem a szüleim, megfelelő szigorral, de nem beleszólva az életébe. Nekem is jó volt, hogy nem tiltottak a színészi pályától, így azt csinálhatom, ami boldoggá tesz.

– Elismerései között csak két díjat találtam: a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje 2007-ben, és Tolnay Klári-díj 2020-ban. Ennyi színpadi szerep (kb. hetven), játékfilmek, tévéfilmek sokasága után még Jászai Mari-díjjal sem ismerték el.

– Tudtommal sokszor voltam felterjesztve, hogy miért nem kaptam meg, nem tudom, de persze fáj is egy kicsit. Az én díjam a taps és a közönség szeretete negyven éve.

– 2020-ban Tolnay Klári-díjat kapott.

– Nagyon örültem neki. Klárikával többször játszottunk együtt, a magánéletébe is beengedett, hiszen voltam nála, jó visszagondolni az éjszakai telefonbeszélgetésekre. Hálás vagyok, hogy ismerhettem. Ha ránézek a díjra, nemcsak ő jut eszembe, hanem a sok nagyszerű színész: Mensáros, Psota, Márkus, Sinkovics, Sulyok Mária, és még sokáig sorolhatnám, akikkel együtt játszottam.

– Szeretném, ha visszatérnénk a versekre.

– Régóta nem mondok verset közönség előtt. Otthon magamnak igen. A pandémia alatt sok időm lett, és felfedeztem újra költőket, verseket. Nagy kedvencem Kányádi Sándor: Fától fáig című versét, amit gimnazistaként mondtam, újra tanultam. Személyesen soha nem találkoztam Kányádival. Kórházba került, amit a barátnőmtől tudtam meg. Szerettem volna meglátogatni, de elkéstem, amit mindig sajnálni fogok. Jó lett volna elmondani neki, hogy mennyire szeretem a verseit.

– Ön hívő ember?

– A hit bennünk van, mélyen a lelkünkben. Nem egy kabát, amit magunkra kapunk, majd eldobunk. Nélküle kevesebbek vagyunk, kell, hogy higgyünk magunkban, a másik emberben, a tehetségünkben. A hit előre visz, és felemel.

– Legutóbb Balla István bőrész kiállításán találkoztunk. Bejött elegánsan, kortalanul – nem lehetett nem észrevenni. Próbáltam megfejteni szépségének titkát. Azt hiszem, hogy harmóniában van önmagával. Jól látom?

– Ha valóban így látja, vagy gondolja – örülök neki!

Gréczi László

Tóth Enikő színművésszel készült interjú a Keresztény Élet hetilap július 4-i lapszámában jelent meg.