„Ha Jézust szeretjük, a fájdalom szerethetővé, sőt kívánatossá válik számunkra. Ha megtanultuk szeretni a fájdalmat, életünk láthatatlan társát, elértük az igazi boldogságot” – vallotta a fiatalon elhunyt Cecilia Eusepi, akit az Úr maga választott ki arra, hogy betegségével, a szerzetesi hivatásról való lemondásával, szeretetből vállalt szenvedéseivel és halálával az igaz értékek csendes tanúja legyen az evangélium tanításától és az önmagát önként kiüresítő Krisztustól egyre inkább eltávolodó modern világban.
Cecilia Eusepi az olaszországi Monte Romano településen született 1910. február 17-én. Másfél hónappal később elhunyt édesapja, aki halála előtt sógora, Filippo Manucci gyámságára bízta a kislányt.
Az első világháború kitörése után, 1915-ben Cecilia édesanyjával nagybátyja farmjára költözött. Tanulmányait 1915 szeptemberében kezdte meg a ciszterci apácák iskolájában, Nepiben. Itt részesült a bérmálás szentségében 1917. május 27-én. Ugyanazon év októberében járult először szentáldozáshoz. A kis Cecilia gyermekkorától érzékeny, a vallásos értékek iránt fogékony lány volt. Az iskolában nagy hatással volt rá az apácák élete, példája. Korán megérett benne a vágy a szerzetesi élet iránt. Tizenkét éves volt, amikor 1922 februárjában, a szervita rend hét szent alapítójának ünnepén megkapta a szervita harmadik rend skapuláréját, majd ugyanebben az évben, szeptember 17-én letette harmadrendi fogadalmait.
Életét és lelki fejlődését a következő években mindenekelőtt a betegség és a szenvedések határozták meg. 1923 márciusában egy kórházi kezelés idején határozta el, hogy életét egészen Istennek szenteli. 1923. november 16-án, édesanyja és gyámja kezdeti ellenzését legyőzve, belépett a szervita harmadrendi közösségből született Pistoia-i Mária Szolgálói Harmadrendi Nővérek rendjébe. Jelöltidejének első évét a dalmáciai Zadarban, a másodikat Pistoiában töltötte.
1925 karácsonyán, Lisieux-i Szent Teréz példáját követve, életét egy „kis labdaként” felajánlotta a Gyermek Jézusnak, teljes ráhagyatkozással, elfogadva bármit, amit vele tenni szeretne. Ettől kezdve Kis Szent Terézt tekintette példaképének és tanítójának.
Nem sokkal felajánlása után döntő fordulat következett be életében. 1926 augusztusában az orvosok gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak a korábban is gyenge fizikumú és sokat betegeskedő lány szervezetében. Betegsége miatt vissza kellett térnie családjához Nepibe.
Nagy áldozatot jelentett számára a szerzetesközösségből való kiszakadás. A testi fájdalmaknál is nehezebben viselte a lelki szenvedéseket. Az Úr azonban fokozatosan feltárta előtte új hivatását és a türelemmel viselt szenvedések értékét. Ő pedig bízott benne, és hűségesen követte a kereszt útján, a lelki sötétség nehéz óráiban is. Megtanult lemondani saját akaratáról, terveiről, legszentebb vágyairól.
Egészségi állapota miatt nem tudott naponta szentáldozáshoz járulni, de gyóntatója és lelki vezetője hetente kétszer meglátogatta és megáldoztatta. Cecilia lelki érettségét látva azt is engedélyezte, hogy 1926. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén magánfogadalmat tegyen.
Naplóját Alessio M. Lépicier bíboros tanácsára kezdte írni 1927 tavaszán. Feljegyzései hűen tükrözik a lelki életben való előrehaladását. Különösen a szenvedések elviselésében mutatkozott meg korát meghaladó érettsége és életszentsége.
Rövid földi élete végére a lelki élet magaslataira jutott el. Nemcsak elfogadta a szenvedéseket, de hálát adott azért, hogy ily módon osztozhatott Jézus szenvedésében és az Ő dicsőségét növelhette. De nem tartotta saját érdemének sem kitartását, türelmét, sem a fájdalmak között tapasztalt örömét. Naplójában nemegyszer kifejezi csodálatát és az Úr iránti háláját, aki különleges kegyelmével erősítette meg a szenvedések között. „Úgy érzem – jegyzi fel 1927. november 1-jén –, ha Jézus azt kívánná, hogy még évekig éljek szüntelen fájdalmak között, akkor sem rettennék meg, és nem veszíteném el boldogságomat és örömömet. És nem saját erőmben bízva, mivel nekem magamnak nincs erőm szenvedni, hanem mert bíznék abban, hogy Jézus a szenvedéssel együtt megadja az erőt is ehhez.”
Nem egészen egy évvel később, 1928. október 1-jén hunyt el, ajkán egy első szentáldozási ének szavaival. Tizennyolc éves volt mindössze. XVI. Benedek pápasága idején avatták boldoggá, 2012. június 17-én. Liturgikus emléknapja október 1.