Tisztelt Lelkiatya! Mi a betegség és az abból eredő szenvedés értelme? Ez is Isten terve? Isten kínoz minket vele?

Kedves Levélíró! Az egyik legnehezebb kérdést tette föl.

Az itt adott válaszok tapogatózó, nem teljes válaszok a szenvedés kérdésére. A szenvedés titka előtt mindenekelőtt hallgatnunk kell. Együttéreznünk, segítő kezet nyújtanunk. A szenvedés kérdésére Isten válasza nem elméleti. Isten válasza mindenekelőtt Jézus keresztje és feltámadása. Mégis engedje meg, hogy egy kicsit hosszabb gondolatsorral próbáljak néhány válaszkísérletet adni Önnek.

A fizikai rossz oka egyszerűen az anyagvilág végessége, romlandósága, az élő szervezetek esendősége. Nem az emberi bűnből származik mindez, hiszen már az ember megjelenése előtt is kitörtek a vulkánok, becsapódtak a meteorok, és egy-egy ilyen katasztrófa folyamán válogatás nélkül estek áldozatul az élőlények. Már az ember megjelenése előtt voltak betegségek (találtak például elrákosodott dinoszaurusz csontokat), és az ember megjelenése előtt is volt halál (az élőlények halála nélkül maga az evolúció sem volna lehetséges).

Ezeknek a negatívumoknak az oka egyszerűen az anyag végessége, esetlegessége, romlandósága. A Teremtő nem irányítja láthatatlan damilszálakon keresztül a protonokat és az elektronokat. Az anyagvilágnak is adott egy bizonyos ’szabadságot’. A fizikusok megegyeznek abban, hogy ha az anyagvilágról mindent tudnánk a mostani pillanatban, a következő pillanatban lejátszódó folyamatokat akkor sem lehetne előre teljes pontossággal megmondani. Az emberi szabadság egy kicsi csírája már ott van az anyagban.

Isten nem késznek alkotta meg a világ dolgait. Megalkotta, előhívta az életet, és aztán engedte, hogy hosszú és sok zsákutcával, szenvedéssel teli úton az élet a maga nemesebb formáit megtalálja. Az embert se késznek alkotja. Engedi, hogy a döntéseinkkel magunk is közreműködjük az életutunk megírásában, önmagunk megalkotásában. Igazi társának akarta az embert. Az anyagvilágban levő bizonyos mértékű ’szabadság’ előfeltétele az emberi világban megjelenő szabadságnak.

A fizikai rossz megtapasztalása nem önmagában rossz. A fizikai rossz (betegség katasztrófák, halál) szembesíti az embert azzal, hogy véges, hogy csak teremtmény. Szembesítenek a létünk határaival, a létünk igazságával.

A fájdalom egy fontos jelzés az élőlények számára, amely a betegséget, a megsebesülést jelzi. A nehézségek és szenvedések az élővilág és az ember fejlődésének nagyon fontos motorjai voltak.

A fizikai rossz azért olyan fájdalmas az embernek, mert az embert megsebezte a bűn. A bűnös ember pedig már nem bízik teljes szívvel a Teremtőjében, nem bízik teljes szívvel az örök élet valóságában, ezért görcsösen ragaszkodik a földi véges életéhez, egészségéhez, és így a betegség és a halál számára egy keserves kínlódássá, haláltusává lesz. A bűntelen ember számára a betegség és a halál fájdalmas, de mégis természetes és reményteli átmenet lett volna Isten öröklétébe.

Egyszerre volt megrendítő és gyönyörű átélni azt, amikor a betlehemi kolostorban egy öreg szalézi testvér meghalt. Mindenki odaléphetett a betegágyához, mindenkire rámosolygott, itt-ott egy szót is mondott. Mosolyogva, békésen halt meg. Amikor meghalt, azt éreztem, hogy hazaért. A kolostort egy titokzatos mennyei béke töltötte el.

A kereszténység kimondja ezeket a botrányos állításokat, hogy Isten – halandó természetünket felvéve – szenvedett, Isten meghalt értünk. Jézus keresztjében Isten legbensőbb titka, a Teremtő szíve tárult fel nekünk, nyilvánult ki a történelemben.

Isten minden tette örök. Jézus keresztjében az válik nyilvánvalóvá, hogy Isten nem valahol távol a mennyei palotában ülve nézi az ember töméntelen szenvedését. Isten a történelem végtelen keresztútján magára vette terheinket, hordozza a fájdalmunkat. Feltámadásával pedig legyőzte a szenvedést és a halált. Amikor valaki szenved, Isten ott van vele, egy vele. A Nagypéntek és a Húsvét titkát éli át.

A világ a Teremtő szeretetéből lett. A Nap ragyogása, a madarak éneke, a patakok és felhők mögött a Teremtő jósága, szépsége rejtőzik. Az ember léte is ebből a szeretetből sarjadt ki. A Teremtő azt akarja, hogy az Ő örök szeretetébe juthassunk el, Őbenne, a vele való egyesülésben teljesedjen be az életünk.

Ez a földi élet átmeneti. Arra szolgál, hogy lassan megtanuljuk önmagunkat a kezünkbe venni, személyként dönteni és cselekedni, és aztán megtanuljunk szeretni, megtanuljuk odaadni az életünket. Eleinte darabokban, a munkánkban, a családunknak, a ránk bízottaknak, aztán, a halál pillanatában majd egészen, végérvényesen, a hit és a szeretet utolsó nagy gesztusával Isten kezébe tegyük le önmagunkat. Akkor tudunk belépni Isten örök szeretetébe, ha itt a földi, mulandó létben megtanultunk szeretni. A földi életút célja ez.

Egy híres mese szerint egyszer egy kisfiú szívében megszólalt egy gyönyörű dallam. Szép volt, mint az első tavaszi kék égbolt, mint a hegyi patakok csobogása. Amikor a kisfiú meghallotta, azt mondta magában: Annyira szép, elviszem az Úristenhez, odaadom neki. Valóban elvitte a dallamot az Úristenhez. Az Úristen örömmel hallgatta a dallamot, és azt mondta: Valóban gyönyörű. Ha akarod, segítek neked, hogy egészen tökéletes legyen. És megajándékozta őt a szeretettel.

A kisfiú növekedett, érlelődött, és közben a dallam is változott a szívében. Érzésekkel, mélységgel telt meg. Amikor meghallotta, azt gondolta, készen van, és elvitte megint az Úristenhez. Isten megint nagy örömmel hallgatta, de végül azt mondta: Valami még hiányzik belőle. És megajándékozta az embert a szenvedéssel. Az ember küszködött és lázadt. Sokszor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, belepusztul, elveszíti a hitét. De aztán lassan felülkerekedett a szenvedésen, legyőzte azt. Közben a dallam is változott a szívében. Egy szomorú, mély alaphang is belékerült. De ettől csak még zengőbb lett, még diadalmasabb. Amikor meghallotta elvitte az Úristenhez, és azt mondta neki: „Mindenemet, amim volt, beleadtam ebbe a dallamba. A szívem vérével írtam. Nincs másom, amit adhatnék. Fogadd el.” Isten azonban azt mondta: „Van a számodra még egy ajándékom. És megajándékozta őt a magányossággal. Az ember körül a világ hangjai lassan elcsendesedtek. És ahogy átküzdötte magát a magány keserűségén és kegyelmén, a dallam újra változott a szívében. Egyre szellemibb lett, egyre áttetszőbb. Amikor az Úristen meghallotta, meghatottan elfogadta.

A szeretet dallamát tanuljuk egy életen át, az élet sokszor nehéz iskolájában. És ahhoz, hogy egy-egy osztállyal előbbre lépjünk, néha nagyon fájdalmas utakat kell végigjárnunk.

S. Lewis mondta, hogy Isten az örömeinkben suttog, a lelkiismeretünk hangjában érthetően beszél, és Isten a szenvedéseinkben hangosan kiált. Dietrich Bonhoeffer, a nácik által kivégzett hitvalló lelkész pedig azt írta, hogy a szenvedés szent angyal. Több jót hozott elő az emberekből, mint bármennyi élvezet és öröm. Sokszor az ember szíve kemény. A szenvedés feltöri ezt a kemény burkot, megnyitja a szívet Isten felé, a felebarát felé. Alázatosabbá, együttérzőbbé tesz. A szenvedésben megtapasztaljuk a létünk igazságát, a végességünket, és ez elvezet minket Istenhez, a Lét Forrásához.

A Biblia arra tanít, hogy szenvedéseinkkel kiegészíthetjük Krisztus megváltó szenvedését (Kol 1,24). Minden szenvedés, amit hittel és szeretettel hordozunk, Krisztushoz tesz minket hasonlóvá. Vele együtt hordozhatjuk a világ terhét, a szeretünk által részt vehetünk a bűnöktől való megtisztítás, a megváltás művében.

A Biblia nagy szenvedője Jób, az igaz ember, aki ártatlanul szenved. Jób Istenhez kiált, tőle kér választ. Jób neve is ezt jelenti (legalábbis ez a nevének egyik lehetséges jelentése): „Hol van az én Atyám?” Keresi a szerető Istent a szenvedés éjszakájában. A szenvedőnek szabad kiáltania, panaszkodnia, perelnie az Istennel.

Jób kiáltására Isten válaszolt Krisztus keresztjében: Itt vagyok, veled vagyok! Van Atyád. Velem járod a szenvedés nehéz ösvényeit. A szenvedés útja a feltámadás fénye felé vezet.

Néhány évvel ezelőtt egy házaspárt kísérhettem az életük egy nagyon nehéz szakaszában. A feleség, egy ötgyermekes, fiatal, életvidám édesanya egy ritka és gyógyíthatatlan betegséget kapott, az idegsejtjei kezdtek elhalni. Eleinte csak azt vette észre, hogy szavak nem jutnak az eszébe, a mozdulatok nehezebbek, aztán igen hamar tolószékbe, majd ágyba került.

A férj gyakran megkérdezte Istentől: „Miért? Miért kell egy életerős, vidám mélyen hívő édesanyának ezt a rettenetes keresztutat végigjárni?” Aztán – ahogyan elmesélte – ráébredt arra, hogy ezt nem szabad megkérdeznie. Ezt majd talán csak odaát fogja megsejteni, amikor Isten szemével láthatja a világot és az életet. Most elég azt tudnia, hogy Isten velük van. Ezt pedig szinte fizikailag érezték. E nélkül egy napot, egy órát sem tudtak volna végigcsinálni.

Az asszony állapota romlott, már egyáltalán nem tudott beszélni. Csak a szeme, az arca mozgott még valamennyire. A férj megtanult a felesége tekintetéből olvasni. Aztán a feleség állapota még rosszabb lett, kórházba került, lélegeztetőgépre kapcsolták, a gyomrán át egy szondán át etették, mert már nyelni sem tudott. A kórházban azonban senki sem tudott az asszony tekintetéből olvasni, nem értették az ő apró jelzéseit, az állapota lelkileg is hatalmasat zuhant. A férfi ekkor egy hatalmas döntést hozott. Elhatározta, hogy hazahozza a feleségét. Vett egy lélegeztetőgépet, megtanult minden dolgot, amit a felesége körül tenni kell, feladta a remek állását, és azután több, mint két évig napi 24 órában ő ápolta a feleségét. Volt olyan éjszaka, hogy 20-szor, 30-szor kelt fel mellé. A feleségének volt egy kis csöngője, amit az egyik kicsit még mozgóképes ujjával meg tudott nyomni. Gyakran megijedt, hogy nem kap levegőt, és ébresztette a férjét. Sokan megkérdezték a férfitől, hogy miért teszi ezt. Mire a férfi mindig ezt felelte: „Nem ez a természetes? Örülök, hogy legalább ezt megtehetem érte. És biztos vagyok abban, hogy ő is ugyanezt tette volna értem.”

Az utolsó karácsonyon egy misét tartottunk a betegágy mellett. Az öt gyerek és a férj ott térdeltek a betegágy körül. Ahogyan kijöttünk aztán a betegszobából, a férfi azt mondta nekem: „Atya, tudod a számunkra nagyon különleges ez a szoba. Itt Isten szeretetének fátyla borít be minket.”

Tóth Árpád: Isten oltó kése

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tiéd az én harcom,
És győztes távolba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.
Sárközi György: Homlokomon fehér csillag
Tüskebokrokból csillagképek ága-bogává fényesültem,
Minden szenvedés arra volt jó, hogy önmagamból fölrepítsen.
Minden keserű szerelem alján lelkem parittyák feszítették,
Minden sírból föltámasztották hős vágyak tárt testem keresztjét.
…
Minden kígyói fájdalomból sasok szárnya emelt föl engem,
Minden szenvedés arra volt jó, hogy alvó lelkem földerengjen.
Homlokomon fehér csillagok s borzongó dalok hajnalodnak
S a kivirágzó tüskebokrok léptem előtt földig hajolnak