Kezdőlap A lelkiatya válaszol Elbizonytalanodtam a hitemben

Elbizonytalanodtam a hitemben

Kedves Lelkiatya! Mindig is hívő voltam, mondhatni, beleszülettem a keresztény életbe, katolikus iskolába járattak a szüleim, templomba jártunk, mindig is fontos szerepet töltött be életünkben a Jóisten. Édesanyám halálakor nagyon megtörtem, haragot éreztem, igazságtalanságnak tartottam a sok szenvedést, amit a családom átélt. Ők – nagypapám kivételével – meg is szakították a kapcsolatot a hittel, eleinte én is követtem a példájukat, de mivel nagyon hiányzott Isten, visszataláltam hozzá. Ezt annak is köszönhetem, hogy megismertem a férjemet, aki mélyen hívő ember és támogatott ebben a lépésben. Azonban, bár ezt rettenetesen szégyellem, már nem merek bízni Istenben. Pedig 17 éves koromban még álmodtam is Jézussal, aki pontosan erre kért engem. Akkor még nem értettem, miért kéri, most már sajnos értem. Félek, hogy egy pillanat alatt elvesz tőlem megint mindent, pont úgy, ahogy anyukám halálakor tette. Félek magam biztonságban érezni az Ő közelségében is, pedig régebben pontosan azért tudtam a legnagyobb békében élni, mert tudtam, hogy hatalmas védőháló van mögöttem a hitem által. Emiatt úgy érzem, nem vagyok „igazi” keresztény, mert mégis milyen hívő ember az, aki nem hisz? Lakásvásárlás és gyermekáldás előtt állunk és ahelyett, hogy örülnék ennek a hatalmas áldásnak, sorra a kételyeim törnek bennem elő és a félelmeim. Imádkozom, hogy múljon el és imádkozom, hogy kaphassam vissza a békémet, de egyelőre nem kaptam választ…

Kedves Levélíró! A bibliai Jób egyszer, nagy-nagy fájdalmában így kiáltott fel: „Ha megöl is, én Benne remélek!” Isten tenyerén van a világ. Ő a kezdet és a vég. A halál kapujában is Ő vár minket kitárt karokkal.

Próbálja elképzelni az édesanyját úgy, ahogyan ő most van: mosolygó, boldog arccal, Isten végtelen békéjében. Édesanyja végtelen örömben él. Önt is látja. Akkor lesz az ő öröme teljes és felhőtlen, ha odafentről azt láthatja, hogy Ön szépen, szeretetben, bizakodva, hittel éli az életét.

Ha a félelmeink elől futunk, azok egyre nagyobbak lesznek. Ha menekülünk, azzal azt üzenjük a lelkünknek, hogy ezek a dolgok, amik elől futunk, erősebbek, mint mi.

Próbáljon szembefordulni a félelmeivel: a halállal, betegségekkel, balesetekkel, bajokkal. Mondja ki higgadtan, hogy ezek elől biztos menedéke nincs senkinek sem ezen a világon. A Mennyei Atya még Jézust sem mentette meg a legszörnyűbb kínoktól, se a vértanúkat, se a szenteket, se az afrikai éhezőket, se a vulkánkitörések áldozatait, se a rákos betegeket… Szenvedés és fájdalom kikerülhetetlenül van a világban. Ám Isten ezekben is jelen van, talán pont a nehéz pillanatokban van hozzánk a legközelebb.

A földi élet nem végcél. Ez csak egy út, amin keresztül meg kell tanulnunk szeretni, meg kell tanulnunk odaadni az életünket, hogy aztán a halál kapuján át Isten örök szeretetébe alkalmasak, képesek legyünk belépni.

Szívesen kérdeznék Öntől sokmindent, szívesen hallgatnám Önt, hogy jobban értsem a fájdalmai, az aggódása okát. Ma este imádkozom Önért, hogy adjon a mennyei Atya bizalmat a szívébe, hogy tudja az örökkévalóság távlatában látni a földi életet!