„Isten a hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett. Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után.” (Ter 2,2–3)
A teremtés könyvének most idézett két verse kifejezi, hogy Isten meghatározza az emberi élet ritmusát. Saját szentháromságos élete tükröződik a mi életünkben is. Vagyis a teremtő munkát a létrejött javakra való pillantás, a reflexió követi. Minden egyes napon, és a folyamat végén is, a hetedik napon, az Úr látta, amit alkotott, az jó.
Vagyis a hetedik napon megpihenve, rápillantva a dolgokra látja, hogy azok igazak, szépek és jók. Vagyis az ő tevékenysége nem rabszolgamunka, hanem teremtés. Nem mozdulatsorok mechanikus ismételgetése, hanem alkotás, valaminek az életbe szólítása. Ez a munka áramlatélményt okoz és átrepít az örökkévalóságba.
A zsidó Talmud a sábeszről, a szombatról azt írja, egy másik időzónába lépünk, a kronologikus időből a kegyelmi, isteni időbe. Mondhatnám azt is, hogy egy szintézis élmény a szombat. Én, és ami körülvesz, egész lényem, és a környezetem egységet alkot, egységes világ.
Az emberek időt szakítanak magukra és egymásra. Hetente egyszer minden leáll (minden bezár), minden elcsendesedik, minden elhallgat. A szombati gyertya fényénél a család összejön: énekel, mesél, tanulja a Tórát. Nincs helye a szomorúságnak, szorongásnak. A minket körülvevő zajos dolgok átadják helyüket az Örökkévaló művét dicsőítő embereknek. Hetente egyszer a békesség és harmónia honol az életükben. A hét napjai a szombathoz való viszonyukban nyerik el értelmüket. A szombat egyszer és mindenkorra az Örökkévalósággal köt össze.
Így az öregkor, a nyugdíjas idők is az Örökkévalóhoz kapcsolnak. Nem improduktív életszakasz. E nélkül egész életünk értelmezhetetlen lenne. Ezért is van a jezsuitáknál a szabbatikus év gyakorlata. Ez időszak után a jezsuiták újra beépülnek a rendtartományuk aktív munkájába, most már jobban egységben látva önmagukat hivatásukkal, küldetésükkel. „Életünk szombatja” segít megtapasztalni, hogy valakihez tartozunk. Itt voltunk ebben a világban, mert Isten akarta létezésünket.
Gyönyörű idő, a hálaadás időszaka. Igazi vizsga, ahol számot adunk egész életünkről. A visszatekintés során pedig láthatjuk, hogy Isten miként volt jelen egész életünkben és miként vezetett minket egy cél felé.
A Teremtés könyve első fejezetének 5. versében olvassuk: „Azután este lett és reggel: az első nap.” A könyv azt hirdeti, hogy előbb van az alkony, utána a reggel. Isten számára a nap az éjszakai sötétséggel kezdődik és a fény felé halad. Az írás időszemlélete fontos üzenetet hordoz számunkra, vagyis nem a ragyogásból haladunk a sötétség felé, hanem a sötétből haladunk a reggel felé. Isten a fény felé vezet minket és nem a sötétség, a pokol, az elmúlás felé. Itt születik meg a régi emberből az új ember.
„Meg kell tanulnunk megérni, ahogy a fa, mely nem sietteti életnedveit, bizalommal áll a tavaszi viharokban, nem fél attól, hogy nem lesz már több nyara. Mert eljön a nyár. De csak azoknak jön el, akik türelmesek és aggódás nélkül, békében élnek, mintha előttük terülne el az örökkévalóság.” (R. M. Rilke)
Hofher József jezsuita szerzetes
- Az aradi vértanúk utolsó szavai
- Minden gyermek üdvözül?
- Katolikus-református házasságban hogyan neveljük a gyermekeinket?
- A Vatikánban már készülnek a karácsonyra
- „Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket…”
- Boldog Giuseppe Puglisi (1937–1993)
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
