Eucharisztiáról a kép nyelvén

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületi idejét éljük. Idézzük fel Szent II. János Pál Pápa 2003-ban megjelent Az Egyház Európában című apostoli buzdítását, szavai ma különösen aktuálisan csengenek: „Harmadik évezred Európája, »ne lankadjon a kezed« (Szof 3,16)! Ne higgy a rémhíreknek, ne engedj a jövőtlen gondolkodás- és életmódnak, mert azok nem Isten igéjének bizonyosságára támaszkodnak! … Térj magadhoz, légy önmagad, fedezd fel eredetedet! Éleszd fel gyökereidet! … A századok folyamán megkaptad a keresztény hit kincsét. Ez az evangéliumból fakadó elvekre alapozza életedet, és belőle fakadnak a termővesszők nemzeteid művészetében, irodalmában, gondolkodásában és kultúrájában. De ez az örökség nemcsak a múlthoz tartozik; terv is a jövőre, amit át kell adnod az eljövendő nemzedékeknek, mert a személyek és a népek életének forrása, melyek együtt alkotják az európai földrészt.”

Ebből az örökségből egy keskeny, ám számunkra annál lényegesebb szeletet szeretnék felvillantani. A középkori Magyar Királyság területén fennmaradt képi ábrázolásokról szólnék, amelyek az Oltáriszentség iránti kiemelt tiszteletről tanúskodnak. Templomainkat a 15. század második felétől – mint a város vagy a falu legnagyobb belső terét – gazdagon betöltötték a vallásos testvérületek, a céhek, a város egész hívő közössége és nem utolsó sorban az uralkodó által alapított retábulumok, azaz oltárfelépítmények. A fatáblára festett és fából faragott szárnyasoltárok az oltárasztalt ékesítették a liturgia illő és méltó háttereként. Elnevezésük – szárnyasoltár – arra a funkcióra utal, miszerint a középső szekrényhez vagy táblához mozgatható szárnyakat illesztettek. Ezeket a liturgikus időnek megfelelően az ünnepek alkalmával nyitva és a hétköznapokon zárva tartották. A szárnyakra Mária életének és Krisztus gyermekségének jelenetei kerültek. A külső oldalakon a Passió vagy a megtestesülés öröme, az Angyali üdvözlet jelenete látható. Az oltárszekrények felett megépített, magasba törő oromzatokkal a templom belső terének legszembetűnőbb berendezési tárgyait alkották a késő gótika korszakában. A főoltárt a szentélyben a templom védőszentjének tiszteletére szentelték, emellett a templomhajók mellékoltárai is nagy változatosságot mutattak. A főoltár közvetlen környezete eucharisztikus képtémákat vonultatott fel: általában az északi falba mélyített szentségtartó fülkén, a körülötte elhelyezkedő falfestményeken, a liturgikus felszerelések Krisztus megváltó áldozatára utaló jelképein. Az oltárfelépítményeken is fennmaradtak az Oltáriszentséget megjelenítő képek, például miseábrázolásokon vagy szentek áldozásának jelenetein. Az egykori Turóc vármegyéből, Turócbéláról származik két 1480–1490 körül keletkezett oltárszárnytöredék, amelyeket a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria őriz. Az ünnepi nézet szerint bal oldalon a Mannahullást és Mózes vízfakasztását közös térben ábrázolták, míg jobb oldalt az Utolsó vacsora látható. Az Eucharisztikus Kongresszus mottójának képi megjelenítésével találkozunk: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7). A bal szárny felső részén, a felhők közt megjelenő Atya átnyújtja a hegyen térdeplő Mózesnek a törvénytáblákat. A több mint ötszáz éve élt festő a törvénytáblára a héber írást fantáziadúsan utánzó betűkkel festette fel a latin LUX (fény) feliratot. Ő világosan tudta, amiről a zsoltáros a 36. zsoltárban így szól: „Tenálad van az élet forrása, a te fényedben látjuk a világosságot”. (Zsolt 36,10). Az Atyaistentől erednek azok az adományok, amelyek az éltető forrást biztosítják. Innen, a felhőkből ömlik égi eledelként a manna; az alászálló fehér korongokat áhítozva, hálatelten gyűjtik az izrealiták. A jobb oldalon Isten további gondoskodó szeretete bontakozik ki. A sivatagi vándorlás során kimerült népét Isten Mózes által megmenti a tiszta forrásvízzel. Az oltárszárny Krisztus Szent Testének és Vérének ószövetségi előképeit, az angyalok égi eledelét és a forrásvizet tárja elénk. Az Utolsó vacsora jelentén a festő a kép nyelvén erőteljesen hangsúlyozta az Oltáriszentség alapítását: a tanítványokkal közös asztalnál ül az önmagát értünk feláldozó Krisztus. Az ovális asztal középére helyezett pászkabárány szája mellett látjuk Krisztus jobb kezét, amint a tanítványoknak nyújtja a köralkú ostyát. Időben, térben és stílusában igen közel áll a turócbélai szárnyakhoz az ugyancsak a Magyar Nemzeti Galéria – Szépművészeti Múzeumban őrzött cserényi Szent Márton-főoltár, amelyet az oltáron olvasható felirat szerint 1483-ban fejeztek be. Szent Márton albengai miséjén mintegy „kép a képben” látjuk az Úrfelmutatást. Márton püspök a szentmisére sietve egy rászorulónak adta miseingét, a helyette sebtében beszerzett ruha ujja azonban túl rövid volt. Itt a csoda részeként megjelenő angyalok vörös szárnyai fedik a hitvalló fedetlen karját, egyben keretezik és imádják az ostyában felmutatott Urat. A csodára utal a Márton felett megjelenő aranygömb. Magára a nagyméretű fehér ostyára – annak egykorú mintázatához hasonlóan – a Megfeszített Máriával és Jánossal kísért sziluettjét festette a mester szürkés színárnyalattal, gyors és határozott ecsetvonásokkal.

A középkori szárnyasoltár kitárt szárnyaival ünnepre hív. A Legszentebbnek járó gazdag aranyozás kifejezi az Egyház örömét. Remélhetőleg a járványhelyzet enyhülésével az itt bemutatott oltárokat élőben ismét megtekinthetjük a Budavári Palota állandó kiállításán. A retábulumok képei arról tanúskodnak tehát, hogy a 15. században is értették az evangéliumi üzenetet, éltető forrásaként tekintettek Isten gondoskodó szeretetére. Az ábrázolásokban elmerülve, rácsodálkozhatunk személyes megszólítottságunkra: Mire hív ma engem az Oltáriszentségben valóságosan jelenlévő Krisztus?

N. Tóth Ágnes, művészettörténész

A cikk a Keresztény Élet hetilap június 4-i lapszámában jelent meg.

Előfizetés