Feltétel nélküli szeretet

Karácsony ünnepén szemléljük most egy kicsit Szent János evangéliumának kezdetét, és hagyjuk, hogy hasson ránk. Ezek a látszólag távoli, idegen szavak élettel telnek meg akkor, ha ízlelgetjük őket Isten jelenlétében. Olyanok, mint azok a rejtett ásványkincsek, energiaforrások, amelyek értéke csak a bányászat és a feldolgozás után válik nyilvánvalóvá.

„Kezdetben volt az Ige.” Nem velünk, emberekkel kezdődik a történelem. De még csak nem is az ősrobbanással. Hiába megyünk vissza akármennyit is időben az általunk kutatható világban, mindig megmarad a kérdés: és azelőtt? Ezt a bizonytalanságot oldja fel Isten örökkévalósága, akiben egyszerre minden a helyére kerül és értelmessé válik. Milyen jó, hogy nem a vak végzetnek, de még csak nem is energiák meg mezők játékának vagyunk kiszolgáltatva, hanem egy teremtő és gondviselő személynek, aki szeret minket.

„Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél.” Az Ige, a Szó, akiben Isten feltárta és kimondta magát, nem más, mint a második isteni személy, a Fiú. Az, hogy egymásnál voltak, a köztük lévő mérhetetlen lényegbeli egységet fejezi ki, amely ugyanakkor mégis megengedi a személybeli különbözőséget. Hol vannak a mi közösségeink ettől az egységtől? Jó lenne, ha legalább véges, teremtményi szinten a mi közösségeink – a család, az egyházközség, egy baráti kör, egy munkahely, egy település – is hordoznának valamit ebből az egységből!

„Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” Az Atya és a Fiú nem csak egymásnál (egymásban) vannak, hanem együtt is cselekszenek. Egy isteni akarat jelenik meg a személyek működésében. Minden létező neki köszönheti létét. Isten megkerülhetetlen mindenki számára.

„Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága.” Nem csak létezést, hanem ennél minőségileg többet, életet adott teremtményeinek Isten. Az embernek pedig még ennél is különlegesebb szerepet szánt. Egyedül az emberrel lépett az Isten közvetlen kapcsolatba. Olyan kapcsolatba, ahol személyek találkoznak. Világosságot, azaz irányt adott az ember életének, amely az üdvösségre, azaz az Istennel való legszemélyesebb, elveszíthetetlen közösségre vezet. Ennek a világosságnak a vonzásában élek-e, vagy valami más vezet?

Karácsony nem a család vagy a szeretet ünnepe. Ennél mérhetetlenül több. A teremtő Isten szeretetteljes lehajlása teremtménye, az ember felé. Ennek tükrében válik a szeretet igazi szeretetté. Olyanná, amely érdek nélkül, ingyenesen és feltétel nélkül akarja a másik javát, függetlenül attól, hogy a másik ezt megérdemli-e vagy sem. Úgy, ahogy Isten is tette irányunkban. Először ennek kell egyértelművé válnia bennünk és körülöttünk, csak ezután következhet bármifajta ajándékozás, ünneplés, lakoma.

Lóczi Tamás

(A cikk megjelent a Keresztény Élet hetilap karácsonyi számában)