Hetvenhétszer

Nagy ajándék, ha megtaláljuk társunkat, ezt pedig a szenvedések és nehézségek mellett is meg kell becsülnünk.

Csak ennyit mondott a fiúknak: „Nem bírom már tovább, ennek véget kell vetni!” Egy szóval se többet. A fiúk már évek óta vártak erre. Mindig újból megpróbálták rábírni anyjukat erre a kijelentésre. „Egyszer csak el kell szánnod magad – mondták. – A többit mi elintézzük.” Most aztán megtartották ígéretüket és cselekedtek. Utána részletesen elmondták az anyjuknak, mit mondtak apának: „Hát most már elég volt a dolgaidból. Mi, gyerekek itt hagytuk a házat, mihelyt tudtuk, még korábban is, mint helyénvaló lett volna. Most már anyának is elege van. Ma estétől egyedül élheted itt a világodat, ahogy csak kedved tartja.”
„És a kisujját se mozdította?” – kérdezte az anya. A fiúk hoztak egy teherkocsit. Anyjuk mindent fölírt, amit elvisznek. Csak annyit, amennyire föltétlen szüksége volt a kis szobában, ahol majd ezután lakik.

Hosszú házas évek után most hát először feküdt egyedül a négy fal között. Senkinek sincs joga ide bezörgetni, legkevésbé az urának! Most magára zárhatta az ajtót. „Hozzám mindig eljöhetsz – mondta neki Zoltán fia, és odaadta az egyik kulcsot – mindig szívesen látlak.” Csak nehezen tudott elaludni. Egész csöndesen feküdt órák hosszat ébren, gondolatok nélkül, álmodozás nélkül. Kábultan, a semmibe meredő szemmel. Ha a gyerekek eljöttek, és hogylétéről tudakozódtak, mindig azt felelte: „Igazán csöndes és nyugalmas itt.” És hogy ne gondolják, hogy hiába csinálták ezt a sok fáradságot, hozzátette: „Éppen nyugalomra van szükségem.” Zoltán szeme melegen felcsillant: „Ha valakinek joga van a nyugalomra – mondta és megcirógatta az arcát –, akkor az te vagy.”
Néha csak fektében azon tépelődött, hogy is volt kezdetben. Csakugyan sohasem volt rá tekintettel az ura? Csak arra emlékezett, hogy mikor gyereket várt, akkor szinte babonás tisztelettel vette körül. Öt gyereket hozott a világra.

„Megvan a nyugalmam – felelte megint a fiúknak, akik a második héten már nem jöttek olyan gyakran – és éppen nyugalomra van szükségem.” De a kábultság nem nyugalom. A kimerültség nem béke. Volt egy hetvenéves munkásasszony ismerőse. Mit is mondott Vadászné, mikor a tavaszon hirtelen özvegy lett? „Hálát adok Istennek minden egyes napért, amelyiken azzal ébredek, hogy egyedül vagyok. Igazán megérdemeltem egy kis békességet öreg napjaimra.” És Vadászné csakugyan vidámnak látszott. Az özvegy örült a látogatásának. Két óra hosszat ült nála. Kávét ittak. Amikor később újra ott volt a szobájában, úgy gondolta: most már tudja, mit kell tennie a jövőben, hogy ugyanilyen vidám legyen. Mégis némán és mozdulatlanul kuporgott a széken. Hogy is hihette, hogy még élvezni tudja az életet? Hirtelen könnyekben tört ki. Nem bírta tovább a szűk szobában. A nyugtalanság kikergette. Hová menjen most? Céltalanul vándorolt. Van-e olyan ember, aki meg tudná mondani neki, hol a helye?
A gyerekekhez? Nem, azoknak most nem volt szabad látniok. Elindult lefelé a folyópartra. Csak akkor vette észre igazán, hol van, amikor ott látta a vizet maga előtt. Feketén és csendesen, sötét takaró módjára terült el a lába előtt. Lámpák tükröződtek benne. Úgy érezte, ezek a víz kutató szemei, amelyekkel meg akarja figyelni, mi történik a fekete, hideg világában.

Akkor elöntötte a megismerés világossága. Egyszerre tudta, hol van igazán a helye. Megértette, hol keresse az otthonát.
Az ura otthon volt. Barátai között ült, kártyázott és ivott. Mikor belépett, megrökönyödve ugrott fel. De rögtön megint erőt vett magán. „Bemegyünk a hálószobába” – mondta kurtán. Odabenn szorosan eléje plántálta magát, és gúnyos mosollyal nézett az arcába.
„Talán azért jössz, hogy még valami frizőrollót elvigyél?”
„Nem – felelte halkan – csak… visszajöttem.” Nem nézett az urára. Tekintete a padlón nyugodott. Mióta elment, nem takarítottak. És ekkor érezte: itt van ő otthon; itt kell maradnia, minden bánat, minden szenvedés ellenére. Nem vette még észre, hogy a gúny lehervadt ura arcáról. De érezte tanácstalan, néma pillantását. Csakugyan a kezét nyújtotta?
A férfi keze reszketett. Az asszony megijedt. Igen, ez az ura keze volt. Alig érintve simította végig az öreg, fáradt asszony vállát. „Hazajöttél?” – kérdezte alig hallhatóan. Az asszony bólintott – és egyszerre nem volt sem öreg, sem fárad.