Hogyan szólítsam a papokat?

A megoldás a lehető legegyszerűbb: szólítsa mindegyiküket úgy, mint Szentatyánkat: ő megtartotta 2000 éven át a legszebb rangot: atya, ezt jelenti a pápa szó.

Hála Istennek, ezekben az években már legtöbbször elhagynak híveink mindenféle nyakatekert titulust, és a legszebbet mondják: kedves vagy esetleg főtisztelendő atya. Bár ez a főtisztelendő se tetszik nekem túlságosan, még a tisztelendő bácsi valahogyan elmegy.

Sajnos, különösen a barokk világban elburjánzott ez a címekkel cifrázott, alázatos hang. Az első egri érsek Fuchs Xavér Ferenc volt. 1806-ban írtak neki egy levelet Sajóvámosról, amelyben közlik vele, hogy plébánosuk „illendőbb lakozására nézve” plébániát kellene építeni. „De mi, kevés számból álló szegény és nyomorult emberek, ha minden vagyonunkat össze is tennénk”, az sem lenne elég az építkezésre. „Minek okáért Excellenciádnak kegyes lábait csókolván esedezünk, hogy ezen szükséges parochiális épületek készítése iránt kegyelmes rendeletet tenni, s tétetni méltóztasson, akik, vagyunk Főméltóságú, Nagykegyelmű Érsek Urunk, Excellenciádnak alázatos szegény szolgái, Catholica Szent Valláson lévő Sajó Vámosi lakósok”. Igaz, kár lenne a folyamodvány elejét figyelmen kívül hagyni: „A Felsőségnek kegyelmes rendeléséből három esztendőtől fogva helybéli Lelki Atyával tett megörvendeztetésünket hálaadó szívvel vévén, ezen üdvösséges rendelésnek fent tartására, készek volnánk minden tehetségünket feláldozni a végre, hogy Lelki Pásztorunk, illendőbb lakozására nézve parochiális épületeket tennénk.” Ez a stílus abban az időben természetes volt, nem szabad nekünk ezen annyira megbotránkozni.

Hóman Bálint miniszter 1937-ben meglátogatta Esztergomban a bencés gimnáziumot. Mint elsős kisdiákot, engem jelöltek ki az atyák, hogy köszöntsem. A megszólításban szerepelt ez a bizonyos Őexcellenciád és a többi kegyelmes és nem tudom még micsoda címek. Én ezekbe annyira belezavarodtam – pedig előtte az osztályfőnök atya szobájában igazán sokat gyakoroltam –, hogy a nagy fogadásnak sírás lett a vége. Ő felemelt, össze-vissza csókolt, vigasztalt, ezért különösen érint, hogy most ássák ki hamvait újratemetésére.

Az a lényeg, hogy a főuraság tökéletesen eltűnjék, meg a rangkórság is, mint egy rákos daganat. Az atyasághoz ugyanis sok-sok minden hozzátartozik. Az atya, a közösség lelkiatyja elfelejti saját magát, csak az őhozzá tartozók fontosak az életében. Az atyát mindig lehet zavarni és nem nézi az órát, ha csak nincs valóban időhöz kötött, sürgős dolga. Nem botránkozik meg, ha valamelyikük elvéti az utat, s ha újból nagy szégyenkezve jön, nem vonja felelősségre, nem is szidja össze, hanem esetleg együtt sírnak örömükben, hogy az elveszett megkerült.

Viszont a lelki gyermekeknek az atyával is így kell bánni. A papot kell benne látni, aki Istennek adta magát, és senki nem foglalhatja le csak magának. Segíteni kell, ugyanakkor vigyázni rá, de őszintén figyelmeztetni, ha valami nem jól megy életében. Ez a szeretet, nem a hízelgő mosoly, háta mögött pedig az ajakbiggyesztés. Nagy dolog, hogy a főúrból atya lett!