Néhány éve egy angliai úton vehettem részt, ahol az egyik vidéki vár meglátogatásakor vidám és aranyos gyerekcsoportra lettem figyelmes, akik iskolájuk egyenruhájában kirándultak. Rögtön lencsevégre is akartam kapni a csoportot, hogy megörökítsem ezeket a szépen felöltözött, életvidám gyerekeket, amikor is tanáruk figyelmeztetett, hogy nem szabad őket lefényképezni. Először nem is értettem, hogy miért. Aztán rájöttem, hogy mennyi visszaélésről lehet hallani mostanában, ami mások adataiból, fényképeiből kiindulva különböző bűncselekmények elkövetésére késztet egyes embereket. Hova jutottunk?
Ritkán engedünk be valakit az életünkbe. Úgy értem, ritka az, hogy valakinek nem csak a felszínt mutatjuk meg, hanem a mélységet is. A legtöbben csak a külvilág számára készített, kozmetikázott álarcunkkal találkoznak. Nem tudják, hogy a stewardess-mosoly mögött milyen küzdelmek, örömök és tragédiák rejlenek. Természetesen van ebben egy bizonyosfajta egészséges önvédelem, hiszen az ember nem adhatja ki magát rögtön mindenkinek. Azt szeretjük, ha a másik előbb bebizonyítja, hogy rászolgált bizalmunkra. A személyes adatainkat pedig különösképpen védjük. A mai fiatalok közösségi profiljainak többsége photoshop-olt képekkel és kamu adatokkal van tele. Persze náluk e mögött nem csak az adatok védelme van és az, hogy ne adják ki magukat, hanem az a média által generált fölösleges meggyőződés is, hogy nem kellek senkinek, ha nem vagyok különleges.
Ezek érthető és jogos aggodalmak és igények. Ám mégis félelmetes hidegség van mögöttük. Ki hitte volna, hogy egyszer eljön egy olyan világ, amikor mindenkit gyanakvó szemmel fogunk figyelni? Amikor házaspárok lesznek külön bankszámlán, barátok titkolják el egymás elől igazi véleményüket, és munkahelyeken kell attól félni, hogy ki hallja meg, hogy vidámak vagyunk, mert abból biztosan csak baj lesz? Lehet egyáltalán állandó bizalmatlanságban élni? Ez nagyon sok energiát elvesz tőlünk és megkeseríti életünket.
A mai valóságban még megdöbbentőbb Isten vakmerősége, aki teljesen feltárja magát nekünk. Mindent elmond és mindent megmutat abból, aki ő. Nem fél tőlünk, őt nem aggasztja az, hogy mit teszünk a róla megszerzett információkkal. Rajta nem múlik kettőnk kapcsolata. Meri magát Abbának szólítani, ami magyarul valahogy úgy hangzana: Apuka, Apuci. Ez a közvetlenség felszabadít minket evilági szorongásainkból és pótolja azt, amit ebben a világban nem kapunk meg, vagy amit nem merünk feltárni egymás előtt. Önkéntelenül is egyre természetesebbek vagyunk Isten előtt, mert ő már mindenhova beengedett minket saját életében. Ez a bizalom Isten részéről minket is egyre bátrabb és őszintébb szembenézésre késztet saját magunkkal szemben. Áttetszőbbekké, egyszerűbbekké, igazi önmagunkká válunk előtte. Végeredményben arra kapunk indíttatást, hogy legalább néhány személy viszonylatában megéljük igazi vágyunkat: a teljes önfeltárást és a teljes elfogadást.
A Szentháromság személyei között egység van, de nem egyformaság. Tisztelik, szeretik egymást, figyelnek egymásra, örülnek egymás örömének. Tőlük tanulhatjuk meg a helyes emberi együttélés szabályait. Istenképiségünkből adódik, hogy szentháromságos kapcsolatokra vagyunk meghívva. Tudsz olyan lenni legalább néha szeretteidhez, amilyenek a Szentháromság személyei egymás felé?
Lóczi Tamás