Kezdőlap Kiemelt Káin drámájáról

Káin drámájáról

Káin és Ábel

Abban a csendben, ami megelőzte az embert, az „elkészült” világban, amikor már volt tenger, fa, virág, hegyvidék és melegtestű állatok, abban a csendben ott élt rólunk Isten terve, s ez minden bizonnyal „ábeli” terv volt.

Az „ábeli” terv azonban „káini” lendületet vett, megterhelve az emberiséget kiszámíthatatlan hatásaival. Éppen ezért Káin erőszakosságában nemcsak azt érezzük, hogy egy szörnyű tettet követett el, hanem hogy tette az ember sorsában fordulópontot jelent; az ember alig megkezdett történetének mindjárt az elején, túlságosan is hamar ragadott fegyvert testvére ellen.

Hogy egyáltalán testvére ellen törhetett, ez az ember örök fenyegetettsége önmagától. E komor háttér előtt az ábeli sorsban fölrémlik a jézusi sors.

Ábel passzívabb, szemlélődőbb Káinnál. Az a puszta tény, hogy Ábel juhokat legeltetett, Káin pedig kemény munkával törte a földet, már kisértés forrása lehetett Káin lelkében. Mintha a feladatai és terhei közül kileső, elégedetlen ember vonásait pillantanánk meg az arcán, és ebből az elégedetlenségből következő tévedését; az egyik ember sorsa nem mérhető a másik ember sorsához, csakis a benne rejlő isteni rendelkezéshez és saját erőihez. Aki folyton más sorsán tépelődik, szükségképpen rosszul látja mind a más, mind a maga rendeltetését.

A jóság intelligenciáját a kegyelem érleli. Ezzel az intelligenciával rakta Ábel a tüzet „elsőszülött juhainak hája” alá. A rossz sejtelmektől meggyötört Káin mélyen bepillanthatott Isten és Ábel csöndesen lobogó bensőségébe: Ábel füstje egyenesen szállt fölfelé.

De rakta a tüzet Káin is. És Istennek áldozott ő is, nem a Yokuteku bálványnak! Jahve azonban „nem tekintett ajándékára”.

A lélek milyen sötétsége bujtogatta Káint öccse ellen? Vajon mi történhetett Káin szívében, amikor az ő áldozati füstje visszaverődött rá, elhomályosítva értelmét és Ábel alakját, lehervasztva a füvet és a bokrokat, s „nagy haragra gerjedt, és beesett az arca”?

Azt mondta Káinnak az Úr: „Ha jót cselekszel, tekintetedet fölemelheted. De ha nem jót teszel, az ajtóban a bűn, mely rád várakozik, ellened irányul, de neked uralkodnod kell rajta”.

Ez próbatétel, egyben figyelmeztetés is. Mintha az ég erői e pillanatban Káin megviselt szívét figyelnék: képes-e meghaladni önmagát?

Káin – s benne az ember – a próbán megbukott. Kurtán odaszól öccsének, „menjünk ki”, s Ábel megindul előtte.

Amikor véresen és holtan lebukik testvérbátyja csapásai alatt, bebizonyosodik az igazán jók legyőzhetetlensége: az istenlátására megérett Ábelt Káin bűne ugyan idő előtt, s önkényesen vetette Isten elé, de Isten elé vetette.

Van két megrendítő mozzanat Káin nyomorúságában. Az egyik, hogy akinek szeretetéért „versengve” mutatta be áldozatát, maga az Atya volt. A másik: a bűnös rettenetes első perce áldozata fölött, amikor mélyen megérti, hogy áldozata valóban, teljesen és örökre áldozat marad. Hogy annyira ártatlan, amennyire mozdulatlan. Hogy végleges némasága a tettest örök ítélettel fenyegeti.

Júdást ez a pillanat öngyilkosságba kergette. Káint kétségbeesett hazugságba. Jahve megkérdezi őt: „Hol van az öcséd?” Káin válasza: „Nem tudom.” Mintha azt mondaná: jaj, nem akarom tudni, nem akarom tudni.

S amikor meghallja büntetését – „Kiátkozott, kóbor, bujdosó légy a földön” –, saját pusztulása rémlik föl előtte, s fölkiált: „Bárki megölhet, aki rám talál.” Azután így szól: „Nagyobb az én büntetésem, semhogy el tudnám viselni.” De ezekből a szavaiból már a bánat cseng ki. A Káin fölidézte dráma valójában a gyilkost szolgáltatja ki, s tehetetlenségében nagyon szánandó. Az Ószövetségben alakja lassan eltávolodik, s mint városépítő atya bukkan föl újra, majd végképp eltűnik a szemünk elől.

Vasadi Péter

A cikk a Keresztény Élet hetilap július 4-i lapszámában jelent meg.