A kántor és a plébános

Hála a Jóistennek, a kántor úr felvetett egy nagyon fontos problémát: a plébános és a világi kisegítők – a hívek – kapcsolatát.

Azonnal egy nyers mondattal kezdem: vigyázzunk, pap és „világi” testvérek: nem babra megy a játék! Itt az egyházközség hitéletéről van szó. A lelkek üdve a legfontosabb, legfelsőbb törvény! Nem lehet, nem szabad egyes emberek kicsinyes veszekedésével, szeszélyeivel elrontani egy falu, vagy egy városrész vallásos életét. Szent Pál pontosan a pártoskodásról ír a korintusiaknak. Le meri diktálni ezt a szörnyű mondatot: „Aki lerontja az Isten templomát, azt Isten elpusztítja. Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az” (1Kor 3,17). Óriási a felelőssége egy gyártulajdonosnak, vagy egy miniszterelnöknek, de az egyházközség lelki életének ügye ezekét számtalanszor felülmúlja. Még kispap koromban magyarázta egy jezsuita atya: „Vigyázzanak, tisztelendő urak, mert a papokon, magukon múlik a világ sorsa!”. Itt ez az alapállás: egyszerűen elpusztítja azt az Isten, aki egyéni érdekek miatt megfertőzi az egyházközség életét. Hiszen elég egyszer tönkretenni a hívek lelkivilágát, évtizedek alatt sem lehet újból visszahozni a buzgóságot, áhítatos lelkekkel megtölteni a templomot, helyreállítani az egyes személyek becsületét. Nagyon észnél kell lenni annak, aki részt vállal az Egyház életében.

Nekünk, papoknak meg kell értenünk, hogy egyedül az egyházközség életében az égvilágon semmire sem vagyunk képesek. Világi kisegítők nélkül nem megyünk semmire. A kántor, a harangozó, a hitoktatók, a pénzbeszedő, az adminisztrátor, a plébániai alkalmazott, aki gondoskodik étkezésről, takarításról, mosásról és még ki tudja, hány munkakör felmerül, ne is mondjam a képviselőtestületet, sőt, minden egyes hívő jóakaratú segítségét, mindez oly szükséges, mint egy falat kenyér. Ha ez az apparátus jól működik, akkor a plébános képes a lényegre figyelni: a lelkipásztorkodásra, hiszen erre szentelték fel, nem arra, hogy a kertjét művelje. Természetes, ha ők ennyire fontosak, saját érdekéből is nagyon meg kell becsülnie őket.

Ami pedig a világi kisegítőket illeti, az természetes, hogy olyan háttér kell hozzá, amely lehetővé teszi, hogy az Egyháznál szolgáljon. Első a hit. Önmagáról azt írja, hogy hitét teljesen elvesztette. Hogyan? Ha plébánosában csalódott, miért kellett magát a Jóistent is eldobnia? Bár nem is hiszem ezt a mondatát. Gondolom, csak pillanatnyi indulatában írta le ezt a szörnyűséget. Ha valóban nem hisz, hogyan tud teljes odaadással kántorkodni? Csak színjáték az egész? Azt gondolja, hogy a hívek ezt nem veszik észre?

*

Mindenki előtt, aki felelősséget érez a Magyar Egyház jövője iránt, teljesen világos: égetően szükséges a világi Krisztus-hívők mielőbbi bevonása a lelkipásztori munkába, hogy minél többen és minél hatékonyabban legyenek a létszámban megfogyatkozott lelkipásztorok segítségére az Evangélium örömhírének hirdetésében.

E világi hívők tevékenységét az Úr kegyelme támogatja, a papok figyelme kíséri, a hívek pedig elfogadják őket.

(Rendelkezés a világi hívek szolgálatáról)