Kell-e nekünk szerzetesség? (1)

Kell-e nekünk szerzetesség? A mai életben nehéz fennmaradnia egy szerzetes közösségnek, számtalan kihívással kell szembenéznie, és a döntés is nehéz, amikor egész életre szóló elhatározást hoznak azok a személyek, akik örök fogadalommal Istennek akarják szentelni az életüket.

Megéri ebben a fáradsággal teli sajátos életformában találkozni a Szentháromságos Istennel, Krisztus követőjének lenni a segítségre szoruló embertársak között? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a ShoeShine riportere. Kérésére Beöthy Zsuzsanna Cecília SM nővér mutatta be a Szociális Missziótársulatot.

„1922-ben, Farkas Edith alapítóanyánk felajánlotta a Társulatot Jézus Szentséges Szívének. 1932-ben történt, hogy az Egyház elfogadta végleges Konstitúciónkat. Ebben visszatértünk a Szent Benedek-i alapokhoz, amelyre 1908-ban elkezdtük felépíteni a társulati életet és tevékenységet.” – meséli Cecília nővér. „1942-ben távozott Farkas Edith az örökkévalóságba. 1992-ben pedig, 26 éve, lelkigyakorlatra jöttünk össze Pannonhalmán. Ekkor tette le két nővérünk első fogadalmát, és a bencés atyák társaságában az egész közösséget eltöltötte a megújulás reménye.”

„Amikor ezekre az eseményekre emlékezünk, fontosnak tartjuk, hogy egyúttal visszatekintsünk Alapítóanyánk életművére, elsőbbséget adva azoknak az egyedülálló sajátosságoknak, melyek Farkas Edith alapításának spirituális alapját képezik.”- folytatja. A lényeg: van-e időtállóan életadó és üdvösségszerző mondanivalója Közösségnek az általa fenntartott intézményekhez tartozók felé, a fiatalok és idősek felé, az egész magyar társadalom felé? Mit kell egyénileg és közösen tenniük az evangélium örömhírének egyre teljesebb megéléséhez és továbbadásához?

Farkas Edith (1877-1942) kortársa volt Lisieuxi Szent Teréznek (1873-1897), és Hildegárd Burjánnak (1883-1933), akit 2012. január 29-én a Katolikus Egyház Boldoggá avatott. Két szenttel élt egy időben egy olyan nő, akinek méltatása ez volt: Bibliás Főnöknő, Nagyasszony! Bár a Szociális Missziótársulat Leányifjúsága (OMI) a hála jeléül márványtáblát akart elhelyezni szülőháza falára a Budai Várban, de a terv megvalósítására a II. világháború miatt nem került sor (csak a közelmúltban az anyaház falára helyezhette el a Közösség az emlékezés jelét).

Kik és milyen művek őrzik alakját, tetteit, emlékét?

Lényegét tekintve egy jelenleg kis létszámú közösség, a Szociális Missziótársulat karizmájában hordozza eszméit, célkitűzéseit, amelyek tágabb hatókörűek, mint a szerzetesrendek magyarországi megszűntetése előtti óriási szociális munkaterület – melyet a nővérek felvállaltak -, az akkori kimagasló bel- és kültaglétszám, vagy a magyar társadalom szociális gondjainak megoldásában jelenleg résztvevő, Szociális Missziótársulat által fenntartott négy működő intézmény munkatársaival, segítőivel és a hozzájuk tartozókkal együtt.

A Szociális Missziótársulat sajátos vonásai

Farkas Edith alapítóanya mindenekelőtt „sziklaarcot” várt Közösségétől, egy tiszta, nemes vonásokkal kivésett sziklaszilárd arculatot, amely mindenki számára látható és egyértelmű.

Ilyen vonás a pontos szabálytartás: „Aki a szabályokat éli, Istent éli! Eléri az életszentséget.”. „Nem emberi erő és hatalom, hanem csak az Isten iránti engedelmesség, és az előírások pontos betartása segít minket győzelemre.”

Fontosnak tartotta a Társulat szellemi arculatának jól érzékelhető benedeki vonását is: „Operi Dei nihil praeponatur!” („Isten szolgálata elé semmit ne tegyünk!”)