Kezdőlap Kiemelt Két bagatell

Két bagatell

Környezetvédelem a Vatikánban

Világok világa – Én vagyok a világ közepe. Ez csecsemőként teljesen természetes volt számomra. Édesanyám leste minden kívánságomat, apám újra és újra megcsodált, a bátyám meg kicsit nehezen viselte, hogy körülöttem forog a világ. Aztán szép lassan rá kellett jönnöm: ez mégsem igaz. Jó sorsomban és nehéz időszakaimban egyaránt be kellett látnom, hogy nem én vagyok a világ közepe.

Most meg azt kell belátnom, hogy tévedtem.

Itt fekszem a csillagos nyári ég alatt, látom a fölöttem forduló égboltot, a körülöttem susogva nyújtózó mátrai fenyőket, hallgatom az ezer apró neszből összeszőtt csendet, és nem tudom nem érezni, hogy én vagyok a világ közepe.

Hamis képzet volna?

Ha azt hinném, értékközpontja vagyok a világnak, nyilvánvalóan hamis tudatban élnék. Az viszont tény: érzékelő központja vagyok – rengeteg másik mellett. Már abban a pillanatban, amikor kimondom a szót, hogy világ. Mert ez az én világom: csak arról beszélek, és csak arra gondolok, amit én érzékelek belőle. Több mint hétmilliárd világközepe, egymásba kapcsolódó, mégsem azonos világ…Odabent a házban négy másik világ négy másik közepe, akikhez a legtöbb köze van az enyémnek, a szomszéd kertben távolabbi, mégsem egészen idegen világok. Ennek a sok világnak a világa volna a világ? Van ebben valami lenyűgöző és fölemelő. És ebben a felemelő pillanatban megértem Istent, aki a teremtésen végignézve látta, hogy az jó.

Vízszintes lépcsősor Olvasom, hogy a lelki élet első lépcsője az, amikor az ember megpróbál szembenézni önmagával. Akkor hát a lépcsősor első lépcsőjén állok. Nem tudom persze, mások hol tartanak. Látok embereket – szemmagasságban –, de nem látom a lábuk alatt a lépcsőt. Akiről azt sejtem, hogy még az első lépcsőfokra se jutott fel, arra se tudok lenézni. Nem azért, mert annyira alacsony ez a lépcsőfok. Ha feljutnék a tetejére (próbálom elképzelni), akkor sem. Ennek a lépcsőnek ilyen a természete.

Ebben a vízszintes lépcsőházban mindenki csak önmagához képest haladhat előre. Ezen a kapaszkodón legföljebb segíthetjük egymást, de nem versenyezhetünk. Nem vagyok följebb (se lejjebb!) a harmincöt éves fiamnál, de az ötéves és még kisebb unokáimnál sem. Én tisztába tettem vagy teszem őket, ha úgy adódott vagy adódik, de eljöhet az idő, hogy majd valamelyikük tesz tisztába engem végső elgyöngülésem idején – ahogy ezt én is megtettem haldokló apámmal. Ki állt fölötte a másiknak?

A gyilkosságért sok évet börtönben töltött régi iskolatárs és – mondjuk – a pár éve boldoggá avatott vértanú, Brenner János sem egymással versenyez azon a vízszintes lépcsőn. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy azonosan ítélnénk meg a gyilkosságot és a rábízottak szolgálatában végsőkig kitartó önfeláldozást. A tetteket összemérhetjük, az embereket nem. A tetteket látjuk, az ember igazi lényegét viszont nem. Aki gyilkolt, nem csak gyilkolt. Máskor talán önzetlenül szeretett is. Ugyanakkor a szentek többsége gyarlónak, sőt bűnösnek vallotta magát…

Az emberi életút nem futók taktikázó versengése. Mindenki a maga lépcsőjét járja. Csak járja!

Kipke Tamás

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit Hogyan evangelizáljunk? házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek