Kezdőlap Egyéb Küldetésben Vigántpetenden

Küldetésben Vigántpetenden

Nem minden településnek adatik meg, hogy legyenek olyan elkötelezett polgárai, akik tehetségüket, hitüket, szolgálataikat áldozzák önzetlenül arra, hogy közösséget erősítsenek, buzdítsák az ott élőket történelmi, vallási hagyományaik ápolására, életben tartására.

Nemoda István és felesége, Bús Gabriella több évtizede munkálkodnak ezen a Veszprém megyei Vigántpetenden, a település plébánosának, Illés Sándor atyának támogató segítségével.

Az általuk létrehívott – 1992-től 2003-ig működő – Pajta Diáktanya Alapítvány (amelynek elnöke volt a plébános úr) sok száz diák kézműves-, természetismereti és hittantáborának adott helyet. 1993-ban kiállítóhelyet alakítottak ki az egykori plébánia épületében. Javaslatukra és közreműködésükkel 2016-ban, Szent Márton tiszteletére az ősi római hadiút mellett őrtornyot (egyfajta zarándokhelyet) emelt a település a falu határában oda, ahol feltételezhetően eredetileg is állhatott egy ilyen őrhely hajdanán.

István és Gabi pedagógusok, István biológia-mezőgazdasági, Gabi matematika-technika szakos tanár. István később közéleti feladatokat vállalt, ifjúságpolitikával, szociálpolitikával, s végül társadalompolitikával foglalkozott a Pest megyei Önkormányzatnál, majd a parlamentben. Pár évig Vigántpetenden képviselő volt, majd a falu polgármesteri tisztét is ellátta 2014 és ’16 között. Gabi vigántpetendi születésű, István pedig családja révén jászsági származású. Főiskolás korukban találkoztak egy szervezett természetjáró, túravezető-képző táborban a Zemplénben. Házasságukból három gyermek született, ma már nyugdíjas, unokás nagyszülők. Kezdetben Tökölön, majd a fővárosban éltek, s hosszú ideig ingázva jártak és látták el vállalt feladataikat Vigántpetenden, de aztán végleg a szeretett faluban telepedtek le.

István ötödik gyermeke volt szüleinek, már kisgyermekként vallásos katolikus miliőben nevelkedett, anyai felmenői erdélyiek, s ez érzékelhető is gondolatfűzéséből, hitvalló keresztény, hazafias mentalitásából, ahogy életútjának főbb állomásait idézi. Hitének megerősödésében, mondja, sokat jelentettek a hagyományos mátraverebély-szentkúti búcsúk, ahová két-három napos gyalogúttal, vagy egy-egy lovaskocsi saroglyájában jutottak el a családdal a ’60-as években. Később tudta csak meg, már ifjúként, hogy születése előtt édesanyja fogadalmat tett, ha gyermekük fiú lesz, Istennek felajánlva papnak adják.

– Visszatekintve a megélt évtizedekre bizton mondhatom, Istennek terve lehetett velem – mondja. – Sorsszerűnek tartom, hogy ugyan az apostolok útjára nem léptem, de pedagógussá válhattam, s ez is egyfajta „emberhalászat” volt számomra. S úgy gondolom, hogy több évtizedes közéleti munkám is bizonyosság arra, hogy törekedtem rá: mindenkor és mindenütt Krisztust keressem és lássam meg az emberekben.

Gabi a plébánia szomszédságában született, gyermekkorában ő is vallásos környezetben nevelkedett. Középiskolai és pécsi főiskolai tanulmányai idején – a korszellem nyomására és az idegen környezetben – nem merte nyíltan vállalni a vallásgyakorló életet, de szülőfalujába vissza-visszatérve, hitének forrása mindig biztos pont volt, ami a plébániához kapcsolódó tevékenysége során egyre mélyült. Férje oldalán kibontakozhatott az ő szolgálata is.

– E kistérség spirituális kisugárzású, egy olyan erő, ami küldetésbe hívó – vallja Gabi is.

A néprajz és a művészetek elkötelezettjeként az 1993-ban létrehívott Petendi Plébánia Galéria kiállításainak rendezésében tevékenykedett – amelyek évente a falu búcsúja, Keresztelő Szent János napján nyíltak és nyár végéig várták a látogatókat. Kezdetben szakrális képzőművészeti tárlatokat nyitottak meg. Az elsőt 1993-ban M. Kiss Katalin keramikus alkotásaiból, de kiállítójuk volt többek között Domonkos Béla szobrászművész, Somlai Julianna festőművész-ikonmásoló, Kovács Júlia és Szilágyi András üvegművész és Macskássy Izolda festő- és grafikusművész is. Régóta vágya volt, hogy a faluban egy vallásos néprajzi kiállítóhelyet hívjanak létre. Emlékezetes számára, amikor 1994-ben egy kiállításra ellátogatott Korzenszky Richárd tihanyi perjel atya, majd a templom sekrestyéjében meglátva a régi papi öltözékeket, úgy fogalmazott: ’Ezeket sem fogja már senki felvenni, pedig ezek kincsek, nagyon vigyázzanak rá!’. Már akkor tervezgette, hogy egyszer ezeket az öltözékeket is kiállíthassák. Amikor a plébánia épületéből kiköltöztek a lakók, a plébános úrhoz fordult, hogy a kiállítás létrehozásához engedélyt kérjen. Ő pedig szabad kezet adott terveikhez. Így valósulhatott meg a falubeliekkel összefogva a helyi értékeket, emlékeket bemutató vallásos néprajzi gyűjtemény Egyházközségünk értékei címmel. A falu lakói nagy lelkesedéssel hozták el eleik imádságokkal kivarrt falvédőit, a házi szenteltvíztartókat, imakönyveket és féltve őrzött tárgyi szakrális emlékeiket, értékeiket. A kiállítás három termében tablók vezetik a látogatót. A népi vallásosság; az imádságok és az egyházi év ünnepei is megelevenednek. Felidéződik a nagyböjt időszaka, a szentmiseáldozat, a hagyományos templomi környezet életkép- szerűen.

Az idei búcsúi ünnepen nyitották meg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve Közelebb, közelebb… címmel az Eucharisztiáról, annak helyi hitéleti vonatkozásairól szóló összeállításukat a plébánia belső szobájában.

– Úgy éreztük mindketten, hogy valamit vissza kell adnunk magyar szülőföldünknek, amelyből vétettünk – vallja Gabi.

– Hittünk és hiszünk benne – veszi át a szó fonalát István –, hogy lehet tenni ezért a 220 fős kis falucskáért hittel és szeretettel. Én mindig is hittem ezt, akkor is, amikor a miniszterelnöki hivatalba, vagy a parlamentbe jártam, vagy amikor az aktatáskát félretettem, s kapa vagy kasza volt a kezemben, s akkor is, amikor a falunkban otthonra lelt idős karmelita kedvesnővérnek, Nagy Ilonka néninek a téli tüzelőjét összevágtam hosszú éveken át.

Toldi Éva

A cikk a Keresztény Élet hetilap július 25-i lapszámában jelent meg.