Melyik? Hogyhogy melyik: van több is? Hogyne lenne? Éspedig? – Van például a „szocialista Magyarország”, amelyről harminc éve a legtöbben azt hittük, hogy immár végleg vége, de ne legyünk ebben olyan biztosak… A szociális igazságosságtól például majdnem ugyanolyan messze vagyunk, mint három évtizeddel ezelőtt… És a mostanság újfent megfellebbezhetetlen magabiztossággal ígérgetők – és velük szemben a kissé elbizonytalanodva, de rendíthetetlenül sikerpropagandázók látványa nem növeli bennem az otthonosság érzését.
Nem szívesen szapulom azokat, akikkel annyira-amennyire egyetértek… Pedig ezer dologban nem értek egyet velük sem. Például abban, ahogyan csinálják… Mert azzal nagyban rombolják a hitelességét annak, amit célként megfogalmaznak, és amit magam is helyesnek és kívánatosnak tartok. Persze azokat se szapulom szívesen, akikkel nagyon nem tudok egyetérteni, mivel az elveik többsége is idegen és riasztó a számomra. De ők se egészen egyszerű képlet…
Könyvtáramat rendezgettem a múlt héten, és a magyar irodalom alkotóinak polcsorain kezembe akadt egy verseskötet. Szerzőjét sosem soroltam a magyar költészet legnagyobbjai közé, de olykor jóleső érzéssel olvastam a sorait. Ez a Váci Mihály nevű költő vallott elveit tekintve „azok” közé tartozott, de valamiképpen ég és föld választotta el „övéitől”: emberi és költői tisztességét tekintve. Egyik versében azt írta valamikor a hatvanas években, hogy „Van egy másik Magyarország”, ahol értelem és tisztesség vezeti a dolgozó embert, aki tudja, hogy a másik életét emberibbé téve válik igazán emberhez méltóvá az övé is.
Az utóbbi harminc évben sokkal több szó esik a Szent István-i, keresztény Magyarországról, de ne feledjük: annak eszményeiről tudunk ezt-azt, de mindennapi életéről sokkal kevesebbet. Ez a Szent István-i Magyarország persze nem pusztán az első király országát jelenti, és nem az ő haláláig állt fenn, hanem többé-kevésbé még 880 évig.
Nem sokkal a legutóbbi járvány előtt nagyobb baráti társasággal a Felvidéken jártunk. Gyönyörű középkori templomokat láttunk, káprázatos szárnyasoltárokkal – egyik útitársunk felsóhajtott: ha nem jön a török, most otthon is láthatnánk ilyeneket. Csakhogy ez odahaza elpusztult, ami meg itt megmaradt belőle, az számunkra elveszett…
A lőcsei Szent Jakab-templom, a kassai dóm – hogy csak ezeket említsem hirtelenjében – egy olyan ország emlékét idézi, amelyben – és itt jön az eszmei mondanivaló! – tudásuk legjavát adták még azok a kőfaragók is, akik a magasban elhelyezett vízköpőket faragták, amelyeket szinte senki sem látott. Ez valóban egy másik Magyarország volt. Nyilván ott és akkor sem volt mindenki becsületes és törvénytisztelő, de a tisztes munkálkodás, a tisztességes viselkedés és gondolkodás akkor még zsinórmérték volt. Talán azért is, mert akkor a kőfaragó is tudta, hogy ami alulról esetleg nem látható – azt is látja Valaki…
Lehet, hogy akkor fogjuk itthon érezni magunkat itthon – politikai pártállástól, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyünktől függetlenül –, ha képesek leszünk felkutatni és megőrizni, a lehetséges módon és mértékben valamiképpen helyreállítani vagy újrateremteni ezt a nemcsak térben és időben, hanem emberi mentalitásában is messzire került Magyarországot?
- Kórházba szállították Ferenc pápát
- Hogyan dolgozzam fel a családtagjaim betegségeit?
- Egyéves külföldi önkéntes szolgálatra hív fiatalokat a Máltai Szeretetszolgálat
- A mesterséges intelligencia jó lehetőség, de az ember ne váljon a gépek rabszolgájává
- Bűn a művészi akt képek gyűjtése?
- „Semmi sem ér többet egy gyerek életénél”