Ann Willson elmélkedése a boldog házasságról.
„Minden utadon Őrá figyelj, és Ő egyengetni fogja ösvényeidet.” Péld 3,6
Már megint az volt, ami az utóbbi időben annyiszor: magány és csüggedés uralta a lelkemet. Dagonyáztam az önsajnálatban, s esélyem sem volt, hogy elaludjam.
Gyakran éreztem így magam, mikor fáradtan, kimerülten bebújtam az ágyba Dave, a férjem mellé, akinek fogalma sem volt arról, mi zajlik bennem.
Elégedett és boldog lehetnék, szidtam magam. Jámbor férjem van, és három fiam, akik ellátnak tennivalóval. De szeretném, ha a férjem többet segítene, gyakrabban meghallgatna, lelki fejlődésemben vezetne, és általában jobban odafigyelne rám.
Többre, jobbra vágytam. Igen, Uram, többre van tőle szükségem! – gondoltam.
Mindent én csinálok, és senki sem veszi észre, senkit sem érdekel, főleg a férjemet nem. Úgy aludtam el, hogy közben terveket szőttem, hogyan tudnám megváltoztatni Dave-et.
Másnap délelőtt fiatal édesanyáknak tartottunk előadást. Dave lendületesen magyarázni kezdte, mit élhettek át a férjek felnőtté válásukig.
„Amikor férjetek kisfiú volt, valószínű volt egy édesanyja vagy édesapja, vagy egy rokon, aki szurkolt neki, s megdicsérte minden kis teljesítményért: „Ügyes vagy!”. Később volt egy edzője, tanára vagy mentora, aki kiemelte, ha jó volt valamiben, és az az edző vagy tanár a tapsával arra ösztönözte, hogy még jobban teljesítsen.”
Dave teljesen belemelegedett a szónoklatba. Előbb még ott ült mellettem, de aztán annyira fellelkesedett, hogy állva folytatta mondandóját.
Elmesélte, hogy mikor hátvédként játszott az egyetem csapatában, az edzője és a szurkolók harsányan biztatták: „Szép volt, David Wilson!” Mikor ezt mondta, lelkesen tapsolni kezdett. Energiája betöltötte a termet, mindenki ráfigyelt, osztozott az örömében. Aztán tovább magyarázott. Mikor megkérte a kezemet, és én igent mondtam, mintha belekiáltottam volna a nagyvilágba: „Te vagy a legjobb férfi az összes közül!” Mikor ezeket a szavakat harsogta, egyenesen rám nézett, és tekintete azt közölte, én voltam a legjobb szurkolója.
Aztán hirtelen alábbhagyott a lelkesedése.
„Ám hölgyeim, házasságunk egy későbbi szakaszában – mondta szomorúan –, mi férjek hazaérünk egy hosszú, ledolgozott nap után, és mást se hallunk, csak azt, hogy „Pfúj!”.
Megállt bennem az ütő. Mit mond? Hogy állandóan fújolom? Éreztem, hogy fülem tövéig elvörösödöm, miközben újraindult a szívverésem. (…)