Kezdőlap Egyéb „Nekünk fekete Nap ragyog” – Böröndi Lajos költő főhajtása 1956 áldozatai előtt

„Nekünk fekete Nap ragyog” – Böröndi Lajos költő főhajtása 1956 áldozatai előtt

Böröndi Lajos
Böröndi Lajos és Lázár Csaba Bécsben a Pázmáneum kápolnájában

A 67 esztendős, 1954-ben Kapuváron született, ma Feketeerdőn élő Böröndi Lajos az 1980-as évek közepétől ír verseket 1956-ról és minden kötetében téma a véres októberi mosonmagyaróvári sortűz. Legutóbbi, 2020-ban megjelent, Megégett idő című könyvében is: „Hajszálaink közül fűszálak nőttek / elsimított arccal fekszünk mi a megöltek / nekünk fekete Nap ragyog / s üszkös rongyok a csillagok // Istennél van az irgalom / s talán a megbocsátás is ott van / vele számoljanak el minket túlélő / gyilkosaink” Utóirat (Mosonmagyaróvár, 1956). Idén pedig könyvbe rendezte és megjelentette a mosonmagyaróvári sortűzper iratanyagát. A Dudás-per 2001–2002 című, közel kétszáz oldalas kötet szkennelt formában tartalmazza a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 2002. július hó 2. és 4. napján megtartott fellebbezési tárgyalásának ítéletét, valamint november 8-i végzését, ezt követően pedig a Habony-bíróság peranyaga, a 2001. június 19-én meghozott ítélet olvasható. „Könyvünk a megszületett ítéleteket tartalmazza, amelyek jogilag pontot tettek a történtekre. S végül kimondatott: emberiség elleni bűntett történt 1956. október 26-án Mosonmagyaróváron. […] Szándékunk annyi volt, hogy a szélesebb nyilvánosság elé kerüljön a peranyag, ne süllyedjen az irattárak mélyére. S hogy az utókor, megismerve belőlük a nap történetét, fejet hajtson az áldozatok előtt” – áll a kötet előszavában.

Összegyűrt idő, megalvadt idő, összecsúszott idő – ilyen jelzőkkel illette korábbi köteteiben az idő fogalmát. Legújabb könyvében megégett időről beszél. Milyen, illetve miért ilyen a mi huszadik és huszonegyedik századi időnk?

– Megégett, megpörkölődött, fogyó idő. Hitvesztő idő, ha nem vigyázunk magunkra. Ezért kell kapaszkodnunk egymásba, ezért kell a közös múlt élményeiből táplálkoznunk, keresnünk azokat a kapcsokat, amelyek összekötnek bennünket. A megégett idő sebeit a család, a közösség tudja csak gyógyítani. Én abban a világban nőttem fel, amelyik éppen ezt próbálta ravaszul szétszakítani s a mai időnk is ilyen. Kányádi vörös villamosa jön felénk zöldre festve, s olyan veszélyek leselkednek ránk, amelyekre nem voltunk felkészülve.

Azt írják Önről, hogy ízig-vérig a Dunántúl költője, de a teljes ország történelmi és irodalmi emlékezetét hordozza lelkében. És valóban: a magyar történelem legnehezebb idői, 1848 leverése, Trianon, az 1956-ot követő bosszú, a diktatúra betonszürke évtizedeinek emléke tűnik fel a verseiben. Idén hogyan emlékezik meg közeli forradalmunk 65. évfordulójáról?

– Egyre inkább érzem, létezik közös emlékezet, a génjeinkben hordozzuk ezt és adjuk tovább. 1956 az az alap, amelyet nem lehet megkerülni, sem föladni. Ez nem a különböző oldalak forradalma volt, hanem a fejek fölemeléséé. Tudom, hogy különféle értelmezésekkel hogyan próbálják szétszedni, relativizálni, kicsinyíteni, de csak mosolyog az ember a silányság erőlködésén, s szomorkodik, hogy 1956 a mai megégett időben hogyan távolodik a napi politikai erőtérben a mindennapokból. De, ahogyan szoktam mondani, a remény nem reménytelen – mi a mi időnk Istenéhez képest? Ezért veszem elő Babits Jónás könyve című elbeszélő költeményét gyakran, hogy erőt merítsek belőle.

De hogy a kérdésre válaszoljak: nekem a mosonmagyaróvári sortűz s annak elvakart utóélete 1956. Számtalan versben idézem meg a Szózatot énekelő kislányok szemében föllobbanó rémületet, amikor lekaszálja őket a golyózápor.

Végigéltem az 1989-et követő feltáró időszak történéseit, ott voltam a Fő utcában, amikor a laktanya parancsnokát első fokon három évre ítélték el emberiség ellen elkövetett bűntettben. S ott voltak a túlélők is, akik nem akarták fölfogni, hogy nincs igazságszolgáltatás, csak jogszolgáltatás. Sikerült megszerezni az ítélet eredeti szövegét és az ezt követő fellebbezési tárgyalás dokumentumait is. A Dudás-per címmel a napokban könyv alakban megjelentettem mindkettőt. Én ezzel áldoztam a 108 meggyilkolt emléke előtt, s nekem idén ez 1956.

A történelem mellett istenélmény, szerelem, a táj szépsége, gyermekkori emlékek – többnyire ezekből fakadnak a rímei. Milyen a jelenlegi világunkbeli költősors?

– Én naponta olvasok verset, újra elolvasom a magyar irodalom fontos könyveit, most éppen Móricz Erdély-trilógiáját, újraízlelem ennek a gyönyörű nyelvnek az ízeit. Istenélmény? A világban működő rend alapja ez. Megtalálni Istent minden apró rezdülésben. Ott van, csak észre kell venni. Ebben a bolond világban még nagyobb szükségünk van rá, mint máskor. Bennem mosolyog Isten, mert tudja, van idő, Ő várhat. Mi vagyunk türelmetlenek.

Nekem a vers a létezés egyik formája. Sajnos ma a versre, az igazi versre nehéz rátalálni. Elfedi a szöveg, a szövegelés. De ez engem nem érdekel. Én nem vágyom sikerre, inkább úgy érzem néha, hogy az elmélyedés, a csönd, a harsány világban nehezen megtalált csönd az én világom. Tudom, hogy aki ismer, ezen elcsodálkozik, mert kifelé másként élek, alkalmazkodom, de az elmélyedés, a csönd az én világom.

Megégett idő című verseskötetét legutóbb október 9-én Bécsben a Pázmáneum dísztermében mutatta be Lázár Csaba Kazinczy-díjas, Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett színművésszel, a Magyar Katolikus Rádió főbemondójával együtt. Miként hozta össze a Gondviselés Lázár Csabával?

– A feleségén keresztül ismertem meg, aki közvetítette felé a verseimet. Csaba a pandémia első szakaszában kért tőlem egy az orvosokat köszöntő verset, amiből aztán készített egy videoklipet – s verseskötetemet kézhez kapva félórás műsort a Magyar Katolikus Rádióban. Bevallom, kijött a könnyem hallgatva az adást. Rögtön tudtam, hogy egy húron pendülünk. De, s ez nehezen hihető, személyesen most Bécsben találkoztunk először. Ám úgy tűnt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Nagyszerű emberre leltem benne.

A járvány miatt kétszer elhalasztották a bécsi könyvbemutatót, 2021. október 9-én azonban sikerült megtartaniuk. Mire helyezte a hangsúlyt az Ön és versei bemutatásában Lázár Csaba?

– A gyermekkorra, 1956-ra, a mosolyra fakadt Istenre. Minden szava a szívemből szólt.

– „Nem baj, ha nem tudod: kérdezzél. Vegyél el tőlem mindent, amit én tudok, és nekem is megmarad” – pedagógiai alapelvének is tekinthető ez a diákokhoz fordulása. Megértették-e az évek alatt magyartanáruk felhívó szavait a mosonmagyaróvári piarista gimnázium diákjai?

– Nyolc évig tanítottam a piaristáknál, szép időszak volt. Nehéz kérdés ez, hiszen a mai fiatal generáció más, racionális, anyagias szemléletű, nehezen hiszi el, hogy több annál, mint hogy egy monoton gépezet csavarja legyen. És védtelen. A háttér, a család sokszor sérült. Szeretetre vágynak ezek a gyerekek, s arra, hogy beszélgessenek velük. Most, nyugdíj után is tanítok még egy technikumban, ismerem hát őket. Nem könnyű velük. El kell hitetni velük, hogy fontosak ők a világnak s hogy fontosak nekem. A szeretet óriási erő. Ha ezt érzik, akkor jobban megértenek minket.

A versírás és a magyartanítás mellett újságírással, lap- és könyvkiadással, -szerkesztéssel, sajtóreferensi teendőkkel is foglalkozik. Nevéhez fűződik a szél-járás folyóirat is. Mi a legfőbb sajátossága ennek a XIV. évfolyamában járó, határokon átívelő, negyedéves, rangos kulturális kiadványnak?

– Amikor 2008-ban megszerveztük a szél-járást, felvidéki barátaimmal arra gondoltunk, hogy ezt a széttépett régiót – Haza a magasban – megpróbáljuk összefércelni. Ezért egy a Felvidéket, Burgenlandot, Nyugat-Magyarországot behálózó kulturális folyóiratot hoztunk létre. Mi csak visszaállítottuk azokat a kapcsolatokat, amelyeket szétszakított Trianon. A csoda már 14 éve működik.

Honnan ered és miben mutatkozik még meg a diaszpórával való ennyire szoros kapcsolata?

– Ez úgy jött… Az én családom nem élte meg Trianont. Nincsen határon túli rokon. De, ahogyan mondtam már, valószínű, hogy a génekben van a történelem. Ez több, mint vállalás. Több küldetésnél is. Ez az élet.

Hogyan folytatódik – minden értelemben – a „megégett idő”?

– Végzem a dolgomat. Ha megtalál a vers, azt ajándéknak vélem. De Babitsra gondolva, én is hiszem: azért, mert a mi kimért időnkben a világ nem lesz jobb, mert nem érjük meg, hogy ennek a szörnyű, egymást eltörölni vágyó időnek vége lesz, mégis Isten győz. És a szeretet.

Varga Gabriella

Fényképek: Böröndi Lajos archívuma

a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit Hogyan evangelizáljunk? házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus keresztényüldözés kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene áldozás élet életbölcsességek