Plébánosunk aránylag fiatalon meghalt. Szegény mindig szomorú volt, mert majdnem üres templomban misézett. Holtfáradtnak látszott. Villámcsapásként ért bennünket, hogy nem kapunk új papot. Mentünk a püspökhöz, miért minket büntetnek? Eddig nem is gondoltuk, hogy ennyire hiányozna a pap! Mi itt a megoldás?
A kedves hívek sok mindent nem hisznek el. Nem hiszik, hogyha egy pap kidől a sorból, nincs, aki a helyére lépjen. Az a plébánia üresen marad, vagy ha nagy hely, és feltétlenül szükséges oda egy új papot tenni, akkor valahol az egyházmegyében egy kisebb falu marad pap nélkül. Nincs egyetlen szál tartalékunk sem. Ezt a szomorú helyzetet maguk a hívek idézték elő, nem az Egyház. Nagyon kevés fiatal jelentkezik a szemináriumba. Ennek sok oka van: kevés gyerek születik, azt az egyetlenkét, vagy az egyetlen fiút leánytestvére mellől nehezen adják Istennek. A szülők sem engedik szívesen papnak a gyereküket. A fiatalokban sincs az a lelkület, hogy meghallják az Isten hívó szavát. Isten büntetése is, mert nem igénylik a pap munkáját, ha nincs szükség rá, nem kapnak.
Itt jön a másik ügy, amire sokan nem gondolnak: a híveknek vigyázni kell papjukra, gondoskodni kell arról, hogy jól érezze magát közöttük. Törődni kell vele, hogy örömmel legyen övéi között, akikért lemondott a családi életről. Lám, az önök papja is mindig szomorú volt a lanyha hitélet miatt, talán ez is siettette korai halálát.
Sajnos ilyenek vagyunk mi: mindig csak utólag tudunk mindent igazán értékelni, amikor elvesztettük. Most érzik, mit jelentett, hogy köztük volt Isten embere, mindennap hívott a harang szava a szentmiséjére, bármikor fel lehetett volna keresni hivatalos, vagy lelki ügyben. Ha vissza tudnák forgatni az idő kerekét, biztos másként bánnának az atyával, igénybe vennék hívei szolgálatára nyitott és váró lelkét.
De már üres a plébánia. Ennek ellenére maradjon meg a remény, hogy egy szép napon – ha újból rendszeresen 15–20 papot szentelnek évente – ismét lesz lakója. Addig is, amikor az a plébános úr, akire – ki tudja, hány kilométer távolságból – rábízta a püspök atya az árván maradt falut, jön misézni, akár hétköznap, akár szombat este, vagy vasárnap, eddig szokatlan időpontokban, töltsék meg az Isten házát, sokkal jobban, mint eddig. Akkor a pap szívesebben és gyakrabban megy, látja, hogy érdemes.
A másik tennivaló: fáradni kell Istenért. Még az 1930-as években is rendszeresen csak a máterben (abban a faluban, ahol a plébános lakott) volt minden vasárnap szentmise. A filiákból, a hozzá tartozó községekből gyalogszerrel ment mindenki a jó pár kilométerre lévő templomba, a legrosszabb időben is. Ma majdnem azt kívánják az emberek, hogy menjünk el a házukba misézni, nekik ne kelljen semmit se fáradni. Az erkölcstan csak azokat menti fel, akik egyóra járásnyira laknak a templomtól. Ebből ki-ki lemérheti, ha kerékpárja, vagy autója van, vagy megfelelő tömegközlekedési eszköz, hogy mikor érezheti magát felmentve. Ha nincs papunk, ha csak lehet, mi menjünk oda, ahol van.
Végül jön a legkényesebb megoldás: a pap nélküli istentisztelet. Az Egyház megélt már nehezebb időket is, például a török hódoltság alatt. Ma is arra kényszerülünk, amit akkor tettek: arra kiválasztott és megbízott férfi vagy nő a szentmise helyett vezeti a közös imákat, olvassa a Szentírást, a szentbeszédet, esetleg áldoztat is. Tudom, hogy nehéz, de ezt is el kell fogadni, mert mégiscsak együtt van a hívek közössége. Valami az igazi helyett.
*
Jézusom, te mondottad: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mi jövünk és zörgetünk: adj nekünk papokat, adj nekünk szent papokat. Jézus szentséges Szíve, lehetetlen, hogy ne érezz részvétet irántunk, szegény nyomorultak iránt, akik papok nélkül árvák maradunk. Adj nekünk szent papokat!