Papok…!

Részlet Kabos Gyula Öcsém című életrajzi könyvéből, melyet Amerikába való kivándorlása után írt, ahová a zsióüldözés elől menekült, és ahol soha nem jutott tehetségéhez méltó feladathoz.

„Bevallom őszintén – bár sajnálkozva –, sohasem voltam túlzottan vallásos. Hívő voltam – de valahogy mindig kerültem külső formát adni a Felettünk- Levőben való hitemnek. Nem szégyellettem, a magyar nyelvnek egy jobb meghatározása van erre, restelltem mutogatni, hogy bántalmat teszek le az Úr asztalára, mert hiszen örömteljes meglepetést megköszönni nem siet úgy az ember, mint egy kis rejtett szemrehányással lekönyörögni magáról a rosszat.

Így hát sohasem kerültem szorosabb nexusba a papsággal sem. Óh, nem mondom, tiszteltem őket, még a legegyszerűbb köszönési formába is belekerült részemről egy kis alázatosság – amiért mindig bosszús voltam magamra, de az a kis alázatos szín azért legközelebb ismét belekeverődött, mint ahogy a festőművészek palettáján összevegyül két szín a művész akaratán kívül is.

…és a nagy ívlámpák és a nagy színpadi és filmreflektorok fényében nem tudtam megismerni a Lelkészt, csak a papi ruhát. A pap hovatova s – tovább jelentette a happy endet, amint a film végén összeadta a szerelmeseket, vagy a drámában az elbukott hős közbenjáróját, hogy közelebb kerülhessen Istenéhez.

…de hát a nagy ívlámpák is elalszanak olykor, és akkor meglátja az ember a kis örökmécs pislákoló fényét, és a kis lángnyelvecske fel-felijedő fénye jobban átvilágítja az embert, mint Néró őrjöngő fénytengere. A reflektorok csak a ruhát világítják meg, az örökmécs a lelket is átvilágítja.

Kis New Jersey-i templom alatt játszottam társulatommal. Kicsi hitközség – kicsi templom. A terem, melyben játszanunk kellett, pláne kicsi. Kétségbeesetten néztem körül, hiszen ha zsúfolva lesz sem jelent semmit, és aznap kaptam cambrigde-i diák fiamtól sürgönyt: »Short money, love, Pista.«

És bejött a főtisztelendő úr. Fiatal, őszinte nézésű, kisportolt testű, szép magyar fiú. Ahogy a szemembe nézett szeretettel, a fiam rajongó nézésével, valahogy úgy kívántam megölelni.

…azután elkezdtünk beszélgetni, csak úgy, mindenfélékről. Többek között megemlítettem – ha nem csalódom, megmutattam a sürgönyt is, és – nem tudom határozottan állítani, de úgy kellett hogy legyen, hogy mondtam, hogy bajban vagyok emiatt, mert nincs pénzem.

Másnap délben feltelefonált hozzám, hogy lent van a szállodám lobbyjában, feljött, nagyszerűen elbeszélgettünk, és mielőtt elment, egy lezárt borítékot adott át, hogy bontsam fel, ha elment. Valami olyan huncut, aranyfényű mosoly volt a szemében, hogy feleségem hangosan felkacagott.

Felbontottam. Először egy 50 centes ezüst gurult a padlóra, aztán bankók, és végül egy kis bankcédula, a hátán pár sor:

»…Nagyon örülnék, ha szívesen venné ezt a kis kölcsönt. Nekem nincsen pénzem, hát felvettem a banktól. 148 dollárt és 50 centet kaptam. Szeretettel üdvözli…«

Nem süt a szemembe a hatalmas filmreflektor, kezdem látni a kis örökmécses pislogását…

Papok…!”

(Katolikus Kalendárium, 2016)