Találkozás Haramza Lászlóval, a Magyar Állami Operaház magánénekesével

„Egy igazi művész a megérzések embere. Hivatásos sejtető, aki a saját érzéseit képes mesterien kifejezni.” – fogalmazott találkozásunk elején Haramza László, a Magyar Állami Operaház magánénekese. A következőkben egy kortárs lírikus életútját járjuk be, a kertkaputól az Operaház színpadáig…

– Az elődök közül kik foglalkoztak az éneklés művészetével? Volt ennek már korábban is hagyománya?

– Erre a kérdésre rövid a válaszom: Senki. Hosszabban kifejtve, a családban senki nem választotta előttem a zenei hivatást. Annak idején öregapám, ha úgy tartotta kedve, szívesen fütyörészett. Nővérem pedig hegedűn is játszott. Ám ennél több zenei indíttatásom nem volt a családból…

Régről, tán még óvodáskoromból emlékszem egy nótára, mely így hangzott:

„Mikor én még legény voltam, 
a kapuba kiállottam,
egyet-kettőt kurjantottam, 
mindjárt tudták, hogy én voltam!”

A harmadik sorban a kurjantottam helyett valahogy én mindig kurrantottam-ot énekeltem. E gyerekkori emlék csupán látszólag triviális. Gondolataimnak, érzéseimnek a megjelenítése, s a vágy, hogy emberek előtt felléphessek, mind-mind benne vannak az általam átköltött dalban.

Mikor a szülők felismerték bennem ezt a készséget, a zenei tagozatra vittek, felvételizni. Akkoriban otthon, Mohácson Kodály-típusú zenei általános iskola volt, amelyben a diákok napi rendszerességgel jártak énekórákra. Emlékszem, a helyszínen Kis Miklós tanár úr megkért engem arra, hogy énekeljek valamit. Csak álltam egy helyben, s egy hang sem jött ki a torkomon. Látván a zavarodottságomat, a tanár úr leguggolt hozzám. Így szemünk egy magasságba került. Újra felkért engem az éneklésre. A mozdulat most is előttem van: Nem föntről beszélt hozzám, s nekem se kellett fölállnom semmilyen székre, vagy pulpitusra. Inkább lehajolt. Én pedig énekelni kezdtem…

A megnyilvánulás iránti vágy mellett egyfajta javítási szándék is volt bennem, amely korábbról eredeztethető. Édesapám ugyanis fiatalként rendkívül tehetséges táncosnak bizonyult. Az 1940-es évek végén, 50’-es évek elején a népi mozgalom el is akarta őt vinni, hogy táncost faragjon belőle. Ám a paraszti nagyszülők felháborodtak ezen. „Mi akarsz lenni? Bohóc?” – kérdezgették tőle mindaddig, míg apám le nem mondott az ezzel kapcsolatos álmairól. A mesék és történetek viszont nem tűnnek el nyomtalanul, sőt olykor-olykor átöröklődnek az utókor számára. Bár az eset nem velem történt meg, mégis nagyban érintett engem. Jóval később, a Pécsi Nemzeti Színházban a Bajazzók című darab kapcsán többször is Beppót énekeltem. A rendezésről a felvételek mellett képek is fennmaradtak, s az egyik ilyen fotón – amit azóta is őrzök – Beppo tetőtől talpig bohócruhában játszik a színpadon… Lám, valaki a családból mégis „bohócnak” állt!

– Hogyan fejlődött tovább Benned az énekléshez való készség? Milyen hatások értek kamaszkorodban?

– Az első, szó szoros értelemben vett rendszerrel Esztergomban találkoztam, a ferenceseknél. Az oda jelentkező egyszeri, paraszti származású gyermekek semmiféle „osztályellenességet” nem tükröztek, jól beleillettek az intézmény profiljába. Elsős gimnazistaként itt ismerkedtem meg először a liturgikus zenével, a gregoriánnal, amelynek a szentmisék keretén belül egy hosszú, évszázadokon túlmutató komolyzenei háttere alakult ki. Iskolánk emellett azért is volt különleges, mert ebben az időben országos szinten mindössze nyolc katolikus tanintézmény működött, s ezek közül az esztergomi volt az egyik.

Az Operaházban azelőtt még sosem jártam. Szerencsére, erre is hamarosan sor került, hiszen osztályfőnökünk egy alkalommal jegyeket szerzett Puccini Manon Lescaut című darabjára. Mennyi érzés, benső viszonyulás van elültetve az emberben! A felmenőivel történt események, az irántuk érzett részvét sejtések és megérzések formájában vannak jelen, sokszor öntudatlanul is… A kakasülőn kaptunk helyet és az előadás közben hol a padok alatt fogócskáztunk, hol pedig a bérelt kukkerrel nézegettük a körülöttünk üldögélő embereket. Ebben az örökkévalóságnak tűnő „időtöltésben” mégis az volt az érzésem, hogy egy csodálatos zenének lehetek szem- és fültanúja, s abba kéne hagyni a játékot, hogy figyelmesen hallgathassam ezt a fantasztikus melódiát! Huszonnégy év múlva pedig pont ebben a darabban debütáltam Edmond szerepében, az Operaházban.

– A tanulmányokat követően Pécsett is megfordultál: ott ismerkedtél meg a későbbi feleségeddel. Milyen történetekkel, élet-tapasztalatokkal gazdagodtál ez idő tájt?

– A gimnázium után a Tanárképzőre jelentkeztem: magyar és ének szakon folytattam tovább a tanulmányaimat. A magyarhoz volt egy olyan kötődésem is, amely a költészetben teljesedett ki. Ebből jött az ötlet, hogy íróként a Pécsen lévő „Jelenkor” című irodalmi folyóirathoz társulok. Egy barátommal el is mentünk a szerkesztőségbe, ahol az akkori főszerkesztő azonnal eltanácsolt bennünket. – Sokat kell ezen még csiszolni. Gyertek vissza, ha lesz még több írásotok! – Gondoltam egyet és elvittem a verseimet Csorba Győzőhöz, aki Pécs tekintélyes költője és műfordítója volt. Éppen a városi könyvtárban dolgozott. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi lesz a műveim további sorsa. Átadtam neki a kéziratokat, ő pedig semmilyen ítéletet se mondott előre, hanem egy személyes találkozást kért a következő hétre. Addigra két-három versemet is megjelentette a Jelenkorban. Mindenki bevett a „körbe” és már senki nem emlékezett arra, hogy valójában először kidobtak onnét.

Amint azonban befejeztem a Főiskolát, megfogalmazódott bennem a vágy, hogy magánúton foglalkozzam az énekléssel. Bach János passiója című művének előadásában vettem részt, ahol lenyűgözött engem – nem csak tartalmilag, de formailag is – az evangélista szerepe. Abban a tudatban voltam, hogy ezt nekem is el kell énekelnem. Ez okból jártam el először magántanárhoz éneket tanulni. Nem sokkal később a Bartók Béla Zenei Konzervatóriumba kerültem, ahonnét alapos képzések után, 1989-ben a Bécsi Konzervatóriumba jelentkeztem.

– Ausztria – akármennyire is közel van hozzánk – mégiscsak külföld. Nem volt nehéz megszokni az új körülményeket?

– Bécsbe Mosonmagyaróvárról jártam ki. Családosként akkor már többször is előfordult, hogy valamilyen oknál fogva nem tudtam menni. Ezekre a hiányzásokra mindannyiszor csak legyintettek: „Mach nichts!” – Nem tesz semmit. Majd jössz legközelebb. Mikor ez jó párszor megismétlődött, rájöttem arra, hogy nekik egyáltalán nem létszükséglet, hogy ott énekeljek. Ahhoz, hogy én legyek valaki, arról elsősorban magamnak kell gondoskodnom…

– Melyek voltak azok a szempontok, amelyeket fontosnak tartottál a szakmai fejlődésedben?

– Magyarországon egy szólista úgy teljesedhet ki, ha színházhoz szegődik. A különböző lehetőségeket latba vetve végül elhagytam Bécset, és a Pécsi Nemzeti Színház mellett döntöttem. Összesen kilenc évig dolgoztam ott, s főként az utolsó felében kezdtem operett és musical darabokban is játszani. Hálás vagyok ezért az időszakért, hiszen a színpadi mozgásban és beszédben ezáltal rengeteget tanultam. Az operett műfajában kellett egy helyi bonviván is, erre pedig én lettem kiszemelve. A színes szerepek mellett én mégis az Operaházba kívánkoztam…

– Miért vonzott annyira a főváros? Mivel foglalkozol most?

– Számomra, mint magyar anyanyelvű énekesnek az első színház Budapesten az Állami Operaház volt… és most is az. 2014-ben lettem az Opera nagykövete, s ennek kapcsán sokszor határon túli, magyar tannyelvű intézményekben tartok előadásokat a klasszikus, zenés színházról.

Magyart és éneket tanultam: így lett belőlem végül magyar operaénekes. Szoktam mondani, hogy az lesz mindenkiből, ami valahol a lelke mélyén benne van… csak éppen küzdeni kell érte!

Herk Antal

A Haramza Lászlóval, a Magyar Állami Operaház magánénekesével készült interjú a Keresztény Élet hetilap április 4-11-i lapszámában jelent meg.

Színekről szintekre – beszélgetés Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel

Mark Wahlberg: A hitnél és a családnál semmi sem fontosabb