Találkozások

(A hegyen) Fésületlen barátaimmal minden este találkozom. Szót sosem váltottunk, csak találkozunk néhány nap óta az ösvényen, amely a háztól az erdő felé kanyarog. Sétálok néhány percet lefekvés előtt. Egyszer csak meglátom őket. Bizalmatlanul fújnak, mikor észrevesznek, és óvatosan megállnak. Én is megállok. Megismertek, tudom, hogy megismertek. Néznek rám, így állunk pár pillanatig, majd baktatnak tovább a holdfényben. Minden éjjel egyformán.

Szeretem ezt a változatlanságot. Körülöttem kavarog a világ, minden lüktet, és ez a folytonos változás és zűrzavar bizonyára barátaimat se kerüli el. Nekik is jólesik talán minden éjjel ugyanabban az órában, ugyanott, ugyanazzal az emberrel találkozni. Nekik is szükségük lehet a megnyugvás érzésére: talán sejtik már, hogy ismerős közeledik, mégis gyanakvóak előbb. Míg meg nem győződnek, hogy valóban én vagyok. Mint tegnap és tegnapelőtt.

Megingott értékek, egymásra zúduló, egymásnak ellentmondó hírek, változatos válságok és véresen unalmas háborúk korában egy szilárd pont: ők meg én minden éjjel ugyanott, ugyanabban az órában találkozunk. E parányi állandóság mintha az örökkévalóság egy darabja lenne.

Furcsa barátság a miénk. Legfeljebb én szólok néhány szót hozzájuk. Ők szó nélkül néznek, néha talán bólogatnak. Nem beszélünk, de értjük egymást. Tudni vélem a gondjukat. S nem lepne meg, ha ők is sejtenék az én problémáimat.

Mennek. Nem nézek utánuk, ők se fordulnak vissza. Láttuk, honnan jön, tudjuk, merre tart a másik. Tudunk egymásról. A két sündisznó meg én.

*

(Ronchamp)A kápolna. A gimnáziumi művészettörténet-könyvemben láttam először. Azóta szerettem volna eljutni ide. És most…

Le Corbusier, az építész öt évet töltött itt a hegyen – a svájci és francia határ francia oldalán. Nekem egy hosszú délután jutott. „Teljes szabadság” –    írta naplójába –, „csak a töprengés és a munka. És a napi istentisztelet, az emberiség talán legősibb építkezése.”

Szépség és csúfság, otthonosság és sivárság. Mint az életben is: mennyei és pokoli pillanatok. És köztük a többi: az egyformák, a majdnem szürkék. Mondom: majdnem.

Ez a kápolna az életemmel szembesít, amelyben fények és    rücskösségek vannak jelen. Egymás mellett, egyszerre. Ez is igaz, az is igaz. Igaza volt Pilinszkynek: minden ember szent is – meg gonosztevő… Legtöbbjük ritkán kifejezetten gonosztevő – de még ritkábban szent. Az élet többnyire szürke és rücskös, mint ezek a falak, melyet a súrlófényben csak néhol törnek meg tenyérnyi izzó fényfoltok.

Ilyen lehet a kegyelem adta tisztánlátás? Folt- és súrlófényszerű? Az ablakok mintha lőrések, de nem mi célozunk kifelé. Ő – befelé. Milyen eséllyel talál el engem? Néha kissé izgek-mozgok, miközben imádkozni próbálnék. Akaratlanul is védekezem? Nehogy véletlenül eltaláljon…? Úgy gubbasztok itt, mint önmagam mélyén. Egyedül, de nem teljesen magamra hagyva. Ebben a mindenségre nyitott betonbunkerben. Az Isten kérges tenyerén.

Ez a kápolna: Le Corbusier istentisztelete.

Most már – ha jól számolom: éppen harminc éve – az enyém is.

Kipke Tamás