A szív forrásánál

22. évközi vasárnap
Mk 7, 1–8.

„Ez a nép ajkával tisztel, ám a szíve távol van tőlem.”

Az ember belső világát nem lehet pontosan feltérképezni. Óvatosan és fenntartásokkal kell fogadnunk azokat a lélektani, karakterológiai kísérleteket, amelyek megpróbálják osztályozni az embereket. Ez már azért sem lehetséges, mivel minden ember egyetlen példányban létezik. „Nem élt belőle több és most sem él – írja a költő – s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló” (Kosztolányi Dezső). Egyedül Isten tudja, mi, illetve ki lakik az emberben. Belső világunkat mély vizű tóhoz hasonlíthatjuk. Felszíne alkotja tudatvilágunkat, és alatta rejtőzik tudatalatti világunk tartománya. A biblikus szóhasználat ezt a belső világunkat a szív fogalmával foglalja össze. Innen erednek jó vagy rossz gondolataink, érzéseink, akarásaink. Itt csak akkor tudunk rendet teremteni, ha Isten felé fordulunk. Amint a tó felszíne érintkezik a levegővel és a napsugárral, ehhez hasonlóan kell tudatunkkal Istenhez fordulnunk.
Jézus gyakran hangoztatta beszédeiben, hogy az ember legfontosabb feladata a megtérés. Ez azt jelenti, hogy egész belső világunkat át kell alakítanunk, hogy megvalósulhasson Isten velünk kapcsolatos terve. Ezért viseltetett bizonyos ellenszenvvel azokkal a szertartásokkal, szokásokkal szemben, amelyek megrekedtek a külsőségeknél. Ilyenek voltak az ószövetségi tisztálkodási törvények: a mosakodások, az edények öblítése, a halottaktól való tartózkodás stb. Mindez önmagában lehet helyes gyakorlat, de ez nem elegendő belső tisztaságunk megőrzéséhez. Nem sokat ér az az imádság sem, amit csak ajkunkkal végzünk, az értelem figyelme és a szív megindulása nélkül.
Mindnyájan tapasztaljuk, hogy társbérletben lakik bennünk a jó a rosszal, az igaz a hamissal, a szépség a csúffal. Bűnös vágyak, kívánságok törnek fel szívünk mélyéből, amelyek jelentkezését jómagunk is megdöbbenve fogadjuk. A modern lélektan ezeket a jelenségeket biológiai tényezőkkel, génikus adottságokkal, rosszul keresztezett kromoszómákkal magyarázza. A keresztény erkölcstan nem vonja kétségbe ezeknek a testi adottságoknak jelentőségét. Mégis azt tartja, hogy korlátozott szabadságunk Isten kegyelmével rendet teremthet belső világunk kaotikus kavargásában. Csak aki megadja magát bűnös vágyainak, megtévedt ösztöneinek, annak kell ajkára venni a költő vallomását: „Lelkem alatt egy nagy mocsár: a förtelem” (Ady Endre).
Belső világunk elrendezésében az állandó önvizsgálat, az imádság, az elmélkedés játssza a főszerepet. Ennek feltétele, hogy időnként csendet teremtsünk magunkban és magunk körül. Konrád Lorenz egy bölcseleti értekezésében a mai ember nyolc súlyos bűne közé sorolja a hallgatás hiányát. Elrettentő példaként említi azokat a fiatal kirándulókat, akik az erdőben is táskarádiójukat bömböltetik. Vajon miért teszik ezt? Talán félnek, hogy az erdő csendjében szembesülniük kell önmagukkal? Az egyik külföldi újság minden megjegyzés nélkül közölte a nepáli király rendeletét. Eszerint a Puchára nevű, hétezer méteres hegycsúcsot lezárják a turisták, a hegymászók előtt. Vajon miért tette ezt? Talán azért, hogy legyen egy hely, ahol ember nélküli csend tanyázik, amely egészen Istenhez tartozik. Ilyen helyet, ilyen hegyet kellene biztosítanunk lelkünk hegyvidékén is. A Szentírás gyakran beszél az Isten hegyeiről. Nem véletlen, hogy az emberi képzelet ide helyezte Isten lakóhelyét. A hegyek magasából szólott és szól az Úr. Ilyen hegyet építhetünk imádságainkból, ami legfontosabb eszköze megszentelődésünknek. Egész személyiségünket az imádság ölelő karjával lehet és kell Istennek ajándékoznunk. Flüi Szent Miklós hosszú habozás után elhagyta népes családját és remeteségbe vonult. Lépését azzal indokolta, hogy ellenállhatatlan kényszert érzett a szüntelen gyakorolt imádságra.
Az imádság nemcsak saját lelki életünk lélegzőszerve, hanem mások számára is menedéket, segítséget nyújthat. Amit most elmondok, nem képzelet szülte történet; igaz, mint az élet. A háború alatt az egyik katona minden ütközetből sértetlenül került ki. Mikor csapatát az ellenség bekerítette valahol a Don-kanyarban, egy szobában várakoztak az ellenséges katonákra. Hamarosan meg is jelentek az orosz katonák, és mindenkit foglyul ejtettek. A mi katonánk a szoba sarkában állt, és csodálatos módon az ellenséges katonák nem vették észre. A többiek intettek is neki, de ő ujját az ajkára tette és maradt. Mikor idehaza találkozott bajtársaival, szóba került ez a különös esemény. Vajon miért nem vették észre az orosz katonák? „Akkor bizony én is csodálkoztam ezen, de hazatérve ezt a titkot is megfejtettem. Édesanyám bevonulásom napjától kezdve naponta azért imádkozott, hogy ne vegyen észre az ellenség. Szívből fakadó imája emelt védőpajzsot fölém.”
Jézus csodás eredményt ígért és adott a szívből fakadó imádságnak. Ez elsősorban akkor mutatkozik meg, ha nem anyagi, hanem lelki javakért fohászkodunk. Számos esetről hallunk, olvasunk, amikor az alkohol vagy a kábítószer rabjait az imádság mentette ki ebből az önpusztító szenvedélyből. Amit nem tudtak elérni az orvosok, azt megtette az imádság. Méltán jegyzi meg az egyik hittudósunk: „Az az Isten, aki harminc évig ácsmesterként dolgozott, az én lelkem romjaival is boldogulni fog” (Urs von Balthasar). Ezt mindenki megtapasztalja, aki nemcsak ajkával, de szívével, azaz egész emberségével Istenhez fordul.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).