Weöres Sándor: Az élet elején 1936

Gyakran nem veszünk tudomást róla, de egy részünkben mindig megmarad az, aki régen voltunk.

Hajnalom kéklő köde foszladoz már.
Gyermek-esztendők koravén magánya,
űrbe ásító siri céltalanság,
lám, hova lettél?

Ágbogas sűrűn vezetett az ösvény.
Most, a fordúlón, üde tájra látok:
ó ti dús völgyben viruló vetések,
távoli ormok!

Ámde térdemben viszem úti lázam.
És az aggastyán gyereket, ki voltam,
csöpp koporsóban cipelem magammal,
mint amulettet.

Fotó: Unsplash