Kezdőlap Az év minden napjára „Cézár, te félsz!”

„Cézár, te félsz!”

„Cézár, te félsz!”
Sokunkban van félelem, amikor nyilvánosan felvállaljuk hitünket, rajtunk múlik, hogy ez meggátol-e minket abban, hogy tanúságot tegyünk Isten mellett.

Párizsnak egyik templomában térdel egy fiatal katonatiszt. Könnyelműen élt, katonatársaival dőzsölt, játszott s elverte az időt. De lelkiismerete meghallotta Isten hangját, mely megálljt parancsolt: feltette magában, hogy megjavul, s életgyónásra készült.
Ekkor a pap kijött a sekrestyéből, felment az oltárhoz, kivette az Oltáriszentséget, mert beteghez készült. De nem volt vele ministráns, pedig sietett. Egyszerűen a fiatal tiszthez ment, megkérte, vigye előtte az örökmécses lámpáját. A hirtelen kérés azonban olyan zavarba hozta, hogy nem is gondolt a kérés megtagadására; a főrangú katonatiszt megfogta a lámpát, s az Oltáriszentség előtt haladt. Jöttek vele szemben katonatársai, akik nem tudtak hová lenni az ámulástól, s gúnyosan mosolyogtak, amikor megismerték a lámpavivőt.
Emberünknek fejébe szállt a vér. Lelkében kitört a harc. Vajon letegye a lámpát s eltűnjék a legközelebbi mellékutcában? Hisz elég ember ment arra; munkások, gyermekek, aki közül valaki talán átvenné szerepét. Ezeknek könnyebben menne a szent szolgálat; hozzá azonban nem illik, nevetségessé teszi magát. Ilyen gondolatok jártak agyában. De egy másik hang meg azt mondotta folyton: „Cézár, te félsz az emberektől. Nem szégyenled magad? Nem fogadkoztál-e még néhány perccel ezelőtt, hogy ezentúl jó katolikus akarsz lenni? Te akarsz Krisztus katonája lenni, aki a legelső harci veszedelemnél megijedsz és meghátrálsz?”
Bús Cézár – így hívták e katonatisztet – győzött.
És ezzel az első győzelemmel elűzte lelkéből azt az aggodalmat, hogy mit gondolnak és mit mondanak róla az emberek, s ezentúl mindig az a gondolat vezette, hogy mit szól tettéhez a Jóisten.

Mitől félsz?

Fotó: Pixabay