Tanított és nevelt elemi iskolában, a háború alatt sérülteket ápolt. Volt, hogy varrásból tartotta el magát és dolgozott fizikai munkásként. A nyolc katolikus iskola engedélyezése után osztályfőnökként, igazgatóhelyettesként, majd igazgatóként szolgált a rend debreceni és budapesti iskolájában. 2021 májusában töltötte be 100. életévét.
„Miskolcon, a Szatmári Irgalmas Nővéreknél kezdtem el az elemi iskolát. Mindig mélységes vonzalmat éreztem az Úr Jézus iránt. Nagyon boldog voltam, amikor harmadikos koromban elsőáldozó lehettem. Lehetőleg minden nap elmentem szentmisére. Az elemi elvégzése után a nővérek polgári iskolájában folytattam a tanulmányokat, közben egyre érlelődött bennem a gondolat, hogy az Úr Jézusnak szentelem az életemet. Eleinte arra gondoltam, hogy karmelita leszek, de elolvastam Fink Mária Bonaventúra életét, aki egy szentéletű iskolanővér volt. Nagyon megtetszett a lelkisége és én is oda jelentkeztem. 1935. szeptember 5-én bevonultam a szegedi zárdába.”
Jelöltként a tanítóképzőben folytatta tanulmányait, majd a diploma megszerzése után Földeákra helyezték, ahol másodikos elemistákat tanított és felkészítette őket az elsőáldozásra. Nyáron Szegeden beöltözött, ahol a Mária Paschalis nevet választotta. A noviciátus letelte után magyar–történelem–német szakon tanult a szegedi főiskolán és nemsokára már a polgári iskolában is tanított.
„A háború borzalmait Szegeden éltem át. Többen elvégeztünk egy ápolónői kurzust, és vöröskeresztes oklevelet kaptunk. 1944. szeptember 29-én hatan nővérek följöttünk Budapestre. Először a Szent János Kórházban ápoltuk a sérülteket, később a 11-es helyőrségű Hídfőkórházban.
Közben bejöttek az oroszok, és a katonákkal közösen énekeltünk szent énekeket. Igyekeztem a betegnek nemcsak a testét, hanem a lelkét is gyógyítani. Elhívtam hozzá a papot, ha református volt, akkor a lelkészt. Az oroszok hoztak a várból négyszáz sebesült németet, így a kápolna épületét rendezték be kórháznak. Engem ide osztottak be, mert jól tudtam németül. Nekem kellett dirigálni hetven embernek. A németek nem léphettek ki a kórházból, mert ők hadifoglyok voltak, én mentem két vödörrel a kúthoz.”
Áprilisban megindult a tanítás az iskolákban, ezért hazautaztak. Mivel a németek fölrobbantották a hidakat, az összekötő vasúti hídig kellett elgyalogolniuk. Debrecenbe váltottak jegyet és viszontagságos utazás után, tehervonaton érkeztek meg. A Varga utcában találták a nővéreket, mert a Svetits Intézetet az oroszok lefoglalták katonakórháznak.
„Egy hosszabb pihenő után indultam Szegedre, le kellett vizsgáznom az első félévből. A diploma megszerzése után 1946-tól a polgári iskolában tanítottam. 1948-ban az államosítást követően ki kellett jönnünk az iskolából. Megkaptuk az állami tanárrá való kinevezésüket, de ezt visszautasítottuk. Két évig még együtt maradtunk a rendházban, mert a szegedi lakosság nagy szeretettel gondoskodott munkalehetőségekről számunkra. Sokat kézimunkáztam, makarónit, tarhonyát készítettünk a szegediek számára, amiért némi jövedelmet kaptunk.
1950. június 10-én éjjel két óra körül törtek be hozzánk a katonák. Hat, ponyvával lefedett teherautó várt bennünket, benne lócák, azokon helyezkedtünk el. Az összekészített csomagokat nem vihettük magunkkal, mert az nem fért fel. Mentünk csöndben a teherautóval, magunkban imádkoztunk.”
A teherautó Ludányba, a Szegénygondozó Ferences Nővérek zárdájába vitte őket. Ez a ház húsz-huszonöt nővér számára épült, így nehéz volt az elhelyezkedés száz személynek. Sokaknak a zárda parkettás szobáiban, rendi ruhában, a padlón jutott fekhely.
„Később értesültek rokonaink arról, hogy elvittek minket. Édesanyám is fölkeresett, hozott civil ruhát, ennivalót. A falu lakossága jólelkűen gondoskodott rólunk. Éjszaka a kerítésen át adták be az ennivalót.
Később többekkel elhagytam a tábort. Az állomáson jegyet váltottunk és Budapestre jöttünk. Két öreg nénivel laktam együtt, nekik segítettem a háztartási munkában. Később egy népi kollégium igazgatónője kért meg, hogy varrógépen javítsam ki a család ruhaneműit, ennek fejében kaptam ennivalót.”
Ezután a Konfekcióipari Nemzeti Vállalatnál sikerült elhelyezkednie, ahol kabátokat készített. Majd egy átképzési tanfolyam elvégzése után bekerült a Calderoni Tanszergyártó Vállalathoz, ahol műszerész szakmunkásként fizikai kísérleti eszközöket, mikroszkópokat szerelt. 1952-től ismét tanított, Hódmezővásárhelyen, majd Csákberényben. Állami tanítónőként is mindennap járt misére. Végül visszakerülhetett a nővérek közé, akik korlátozott létszámban az 1950-es megállapodás jegyében a Svetitsben, illetve Budapesten az Isteni Szeretet Leányainak Knézich utcai épületében taníthattak. A rend beiskolázta az egyetem levelező szakára, ahol megszerezte a középiskolai tanári diplomát.
„1955-től 1958-ig tanítottam a Patrona Hungariae Gimnáziumban. Ezután Debrecenben tizenöt évig neveltem az ifjúságot, főleg magyar irodalmat és nyelvtant tanítottam, és osztályfőnöki teendőket is rám bíztak. A Svetits Intézetben igazgatóhelyettes, osztályfőnök, prefekta, házfőnök, vagyis Isten mindenes szolgálóleánya voltam.”
1973-ban a rend felküldte Budapestre, hogy a Patrona Hungariae Gimnázium igazgatója legyen. Ezt a munkát öt évig végezte, majd 1978-tól édesapját gondozta egészen haláláig. Az otthon töltött években Boldog Terézia rendalapító életrajzát és levelezését fordította németből.
„1991-ben visszakerültem a rendbe, ahol tartományi titkári feladatokat végeztem, és továbbra is fordítottam. Mindig szerettem tanítani, az irodalom a kedvelt szakterületem.”
Paschalis nővér idős korában is aktív maradt, ameddig egészsége engedte. Megtanulta kezelni a számítógépet, Rómából érkező körleveleket fordított, könyvet írt a rend történetéről Utazás térben és időben címmel. Faliújságot szerkesztett és szerepelt a Karolina című rendtörténeti filmsorozatban, melynek jelenleg készülő negyedik részében is láthatjuk.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")