Igen súlyos állapotba került a koronavírus miatt Kárász Gábor szekszárdi káplán. Hat napig lélegeztető gépen volt Pécsen. A karácsony hozta el számára a húsvéti újjászületést. Isten visszahívta a földi létbe. Hívta pályakezdésekor is, de csak lassan szánta rá magát az egyházi szolgálatra. Húsz évig szakácsként dolgozott, mielőtt pap lett.
A 46 éves szekszárdi káplán, Kárász Gábor nem egyhamar szánta rá magát az egyházi szolgálatra. Hosszú ideig, húsz évig szakmunkásként, szakácsként dolgozott. Pedig érezte a hívást.
– Sokat várt a döntéssel. Keresgette vagy kerülgette Istent, miközben szakácsként dolgozott?
– Gyerekkoromban már megérintett Isten hívása – mondja –, hétévesen, egy nyári napon, egyik kis játszótársam becsalt a templomba, és akkor úgy éreztem nekem ott a helyem. Különös, kellemes érzés hatott át mikor a templomba léptem. Nagyszüleim rendszeresen jártak misére, de szüleim nem. Ám a hitet továbbadták és kereszténynek neveltek. A vágy bennem élt a papság után, de nem mertem belevágni, nem szerettem tanulni, így szakiskolába mentem, szakács lettem, és húsz éven át az maradtam. Isten közben folyamatosan hívott, hiába akartam kikerülni. Persze családot szerettem volna, de zavart az a gondolat, ha megnősülök, nem lehetek pap. Végül 2008-ban elhatároztam magam, és a plébánosomnak jeleztem, hogy pap szeretnék lenni, ő azt válaszolta:
„Azt hittem már soha nem mered kimondani!”.
Érettségi nélkül persze nem lehet teológiát tanulni, így aztán munka mellett leérettségiztem, és 2012-ben Udvardy György püspök úr felvett papnövendékei közé. Egy évet Pécsen, a Hittudományi Főiskolán tanultam, kollégista lettem püspök úr kérésére, hogy „kiszakadjak” az addigi életformámból, ezután Esztergomba küldött a Papnevelő Intézetbe, és ott fejeztem be a tanulmányaimat. Papszentelésem 2019-ben volt Pécsen. Az első szolgálati helyem Szekszárd.
– S máris volt egy komoly testi-lelki megmérettetése…
– A betegség minden ember számára hoz valami változást. A pap is lehet beteg. Nálam egyszerű lefolyásúnak tűnt a fertőzés, fáradsággal kezdődött, ami jellemző tünet, de még nem gondoltam semmi rosszra. Szabadnapra hazamentem édesanyámhoz, és egyszer csak észrevettem, hogy elment a szaglásom, és az ízeket sem éreztem. Jeleztem a háziorvosnak, pár nap múlva tesztet csináltak, ami pozitív lett. Közben volt hőemelkedésem, de semmi extra tünet nem jelentkezett.
Karanténba kerültem, eltelt egy hét minden újdonság nélkül, mígnem egy nap hatalmas feszültség tört rám, ha el-elszunnyadtam felriadtam és szorongtam. Édesanyám észrevette, hogy alvás közben kapkodom a levegőt, és úgy döntöttünk, hogy mentőt hívunk. Ez november 24-én történt. A mentőben már kaptam oxigént. Bevittek a covid osztályra, Pécsre, ahol a vérképből kiderült, hogy nagyon rosszak az értékeim, nem volt kizárt, hogy tüdőembóliám is van. Ez szerencsére nem következett be. Osztályra kerültem, de már aznap este maszkon át kaptam az oxigént, és pár óra múlva közölték, hogy átvisznek az intenzívre. Két nővérke bejött a szobába, láttam a szemükben, hogy nagy a baj, de biztattak, kedvesek voltak, megfogták a kezem. Ahogy toltak át az intenzívre, arra gondoltam, hogy ha most meghalok, ha az Úr elhív, akkor mi lesz édesanyámmal, még nincs két éve, hogy elvesztette az egyik fiát, s esetleg most nekem is menni kell. Ezek voltak az utolsó gondolataim. Három nap után kerültem lélegeztető gépre, de ez a három nap teljesen kiesett, nem emlékszem semmire.
– Sokan imádkoztak önért. Érzékelhető volt valamiképp az ima ereje?
– Hat napot voltam gépen. Dohány Zoltán kórházlelkész atya közben bejött hozzám és a betegek szentségében részesített. Imádkozott mellettem, úgy tudom, hogy néhány ápolóval együtt; hálás vagyok nekik. Megkezdődött az imahadjárat, a kedves szekszárdi hívek, a fíliákban élők, sőt az ország több pontján olyanok is imáikba foglaltak, akik nem is ismernek személyesen. Barátaim, volt évfolyamtársaim édesanyámnál érdeklődtek hogylétem felől, miséket ajánlottak fel értem. Kezdett javulni az állapotom, a negyedik napon légcsőmetszést hajtottak végre, azért, mert már magamtól is kezdtem lélegezni és ezt így látták helyesnek az orvosok. Dohány Zoltán atya akkor is ott volt mellettem, amikor, a hatodik napon levettek a gépről. Felhívta édesanyámat, én beszélni nem tudtam, csak bólogattam. Anyu viszont beszélt hozzám, ami felejthetetlen élmény volt. A másik feledhetetlen emlék: mikor több orvos, nővér körbevette az ágyamat, és mosolyogva azt mondák
„Gábor, sikerélményünk van, mert életben maradt, és gyorsan javul az állapota”.
Igazán még fel sem fogtam, mi történt velem, minden zavaros volt. Csak arra gondoltam: „Jé, élek!”. Lassan kezdetem átérezni, Isten kegyelmét, hogy még úgy gondolta: itt tart a Földön. Igaz még karácsony közeledett ekkor, de nekem újjászületés volt, a húsvét fényét láttam a távolban. Összesen 33 napot töltöttem kórházban, december 27-én engedtek ki. A felépülésem gyors, a járókeretet rég elhagytam, sétálok, tornászom, az étvágyam és a látásom is már majdnem a régi. A kórházban szorongtam, eleinte nem tudtam, mi is történik velem, nyugtalan voltam, idő kellett, mire felfogtam, hogy már túl vagyok a krízisen és javul az állapotom. Sok rémálmom volt, sokat képzelődtem, hallucináltam. Sajnos eleinte nemigen gondoltam a szenvedő Krisztusra. Tudtam, hogy ott van velem, vigasztal, de magányt éreztem. A lelki szenvedés sokkal fájóbb volt, mint a testi. Úgy éreztem, mintha a kísértő is ott lenne és el akarna szakítani Urunktól. Karácsonyhoz közeledtünk, de én a nagypéntek sötét óráit éltem. De elmúlt, és ott ragyogott a húsvét fénye. Eltöltött Isten békéje, megnyugodtam. Lassan újra imádkoztam a zsolozsmát, és a gonosz már nem kísértett. Jézussal hordoztam a keresztet, csak Neki volt helye a szívemben. Egyre jobb a kedélyem, visszatért a régi derűm.
Wessely Gábor
A Kárász Gábor szekszárdi káplánnal készült interjú a Keresztény Élet hetilap április 4-11-i lapszámában jelent meg.
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút
Kárász Gábor első gondolata
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")