A püspöki szinódus résztvevőjeként ősszel egy teljes hónapot töltött Rómában Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita. Karácsonyhoz közeledve a szinódus feladatáról, a nők szerepvállalásáról az Egyházban, és legemlékezetesebb karácsonyáról beszélgettünk debreceni hivatalában.
– Kérem, mondja el az olvasóknak, hogy mi a célja a szinódusnak. A mostanit miért indította útjára Ferenc pápa?
– A püspöki szinódus a II. Vatikáni Zsinat gyümölcse, amit VI. Pál pápa indított el. 1965 óta három-négy évente egy-egy fontos témában hívják össze, a mostani a 16. alkalom. A pápa munkáját segíti, egyfajta tanácsadó testületként is felfogható. Az utóbbi szinódusok témája a család, az ifjúság volt, a mostanié pedig az Egyház szinodalitása, azaz: hogyan tudunk úgy átalakulni, hogy a híveket sokkal jobban bevonjuk az egyházi életbe. Hogy mindenki megérezze: én ugyanúgy tagja vagyok az Egyháznak, mint a papok és a püspökök.
Ferenc pápa a szinódus meghirdetésekor hangsúlyozta: a Vatikáni Zsinat Egyházról szóló tanítása szerint minden megkeresztelt ember egyenjogú tagja Isten népének, Krisztus titokzatos testének (az Egyháznak). A szinódus első szakaszában a mi egyházmegyéinkben is igyekeztünk minél többeket megszólítani és meghallgatni. Ennek érdekében munkacsoportokat hoztunk létre, hogy az emberek egymás között beszéljék meg, mit gondolnak az Egyházról. Ferenc pápa és maga a szinódus hangsúlyozza, hogy mindenkit meg kell hallgatnunk. Ez a felfogás hasonló a bencés regulában megfogalmazott szemlélethez, amely szerint a szerzetesi közösségben is mindenki hozzászólhat az adott kérdéshez, hiszen akár a legfiatalabb is közvetítheti az Szentlélek szavát.
– Milyen előzményei voltak a római egy hónapnak?
– Az egyházmegyei szakasz 2021-ben kezdődött: parókiánként, intézményenként és érdeklődési körök alapján szerveztük meg ezeket a csoportokat. Az ott elhangzott véleményeket egyházmegyénként összesítettük, majd a három egyházmegye anyagát a Hierarchák Tanácsán egyesítettük, ezt juttattuk el a szinódusi titkárságra. Minden püspöki kar ugyanezt a rendet követte, így számtalan összegzés érkezett be Rómába. Ezeket a következő körben földrészenként összesítették. Az európai megbeszélés Prágában volt, ahonnan a szinódusi titkársághoz került az ott megszületett dokumentum, ahol is a hatkontinensnyi anyagot egybedolgozták. Októberben ez szolgált kiindulásként mint az egyetemes Egyház munkadokumentuma, ez volt az Instrumentum Laboris.
Csak megjegyzésként mondom: a hatodik kontinens nem az Antarktisz volt, hanem a Közel-Kelet, amelyet külön kezeltek.
– Hogyan zajlott az egy hónapos munkafolyamat?
– A szinódus római összejövetelén valamennyi nemzet püspöki kara egy-egy taggal képviseltette magát. Magyarországról Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök vett részt, én pedig a Magyarországi Metropóliát képviseltem. Az egyetemes Katolikus Egyházban összesen 21 keleti egyház van jelen: így például a szlovák, a román, az ukrán görögkatolikusok, vagy a maronita, a melkita, a szír vagy az örmény katolikusok. Ezek közé tartoznak a magyar görögkatolikusok.
A római tanácskozásnak három fő témája volt: részvétel, közösség és küldetés. Ezeket 5-5 altémába osztották, és még odaérkezésünk előtt előre meg kellett jelölnünk, hogy bennünket melyek érdekelnek jobban, melyik kérdéskörrel szeretnénk foglalkozni. Ennek megfelelően voltak összeállítva a 12 fős csoportok. Emlékem szerint közel negyven ilyen csoport volt összesen. Az általunk választott téma kapcsán közösen megfogalmaztuk a meglátásainkat. Ezeket föl is olvashattuk, tehát mindenki hallotta mindenkiét. Aztán ezeket a beadott szövegeket egybedolgozták azok a személyek, akiket még az első plenáris ülésen mi magunk választottunk, minden földrészről egy-egy embert. Illetve az ő segítségükre volt egy 40 főből álló teológus csoport. Közöttük volt két magyar: Csiszér Klára pasztorál teológus és Szabó Péter kánonjogász. Az utolsó hét elejére összeállt a záró szöveg tervezete, de még azon tovább dolgoztunk így, kis csoportokban. Ahhoz még rengeteg (öszszesen 1200) módosítási javaslat érkezett. Az utolsó napra ezeket is beleszerkesztették, s ez lett a mostani szinódusi ülésszak zárószövege. Hozzáteszem, ez még nem a teljes szinódus végső gyümölcse, ezen most még tovább dolgozhatunk, tovább kell dolgoznunk. Ez vár most ránk, hogy egyházmegyénként újra kézbe vegyük, újra átbeszéljük az ebben foglalt kérdéseket. Görögkatolikus egyházunkban el is indult ez a munka. Egyházmegyénkben újra szervezzük a csoportokat, más személyeket is meghívunk azokba. Nem szövegelemzést kérnek tőlünk, hanem, hogy ennek kapcsán azt beszéljük át, ami minket érdekel, minket érint, amelyek alapján a saját egyházunkat meg tudjuk újítani. Egy év múlva aztán, 2024 októberében ismét összegyűlnek a résztvevő püspökök Rómában, hogy ezeket a második körös tapasztalatokat újra megvitassák. Ezek alapján fog megszületni a mostani szinódus záródokumentuma.
– Melyek voltak a legérdekesebb témák?
– Amint említettem, a pápa alapgondolata a szinódus összehívásakor az volt: hogyan tudunk úgy átalakulni, hogy a híveket sokkal jobban bevonjuk az Egyház életébe. Ez természetesen azzal jár, hogy nagyobb nyitottsággal kell működnünk a világban. A mai világszemlélet és az ehhez kapcsolódó sajtóirányultság ezt próbálta a genderideológia irányába elvinni, és ezt feltüntetni főtémaként. Ez, hála Istennek, nem sikerült nekik.
Kiemelt figyelmet kapott viszont a női szerepvállalás az Egyházban. Például a női diakónusság, ami egyes szövegemlékek szerint az ősegyházban még megvolt. Igaz, legfőbb feladatuk a felnőtt nők kísérése volt keresztelkedésük során. Ahogy a felnőtt keresztelések száma megritkult, a női diakónusság is lassan megszűnt.
Ferenc pápa szerint a női szerepvállalás háttérbe szorulásának egyik oka a klerikalizmus: a papság az irányítást túlságosan a kezében tartotta. Ez valós jelenség ma is, ami nem tesz jót az Egyháznak. Bár hozzátehetem, hogy a pápának ezt az álláspontját egyesek erősen sérelmezik – főként a papok.
– Az Egyház életében meddig mehet el a hagyomány, és mikor kell a szeretet nevében túllépni rajta?
– Nem minden esetben igaz, hogy ami régen jó volt, az most is jó.
Az Egyház szent hagyománya visszatérés a hitelességhez. Ez az iránymutató. A korszellem szülte szokások viszont nem mindig részei a szent hagyományoknak, még ha régóta élnek is a gyakorlatban.
Ahhoz viszont szakértőnek kell lenni, hogy különválasszuk a kor szokásait a szent hagyományoktól. Amikor például Szent Pál azt írta, hogy a nők hallgassanak az istentiszteleten, vagy hogy kössék be a fejüket, az nem szent hagyomány. Benne van a Szentírásban, de a korszellem hatása. Ha ezt ma egy az egyben megvalósítanánk, akkor vétkeznénk a szeretet, az egyenlőség ellen.
Viszont arra is vigyáznunk kell, hogy a szeretet nevében nehogy elhamarkodva változtassunk dolgokon. Nemrég Libanonban meglátogattam a bizánci rítusú karmelita nővéreket. Nagyon szigorú klauzúrás rendben élnek, például csak rácson keresztül lehet velük beszélgetni. Nagyon szép élmény volt a velük való találkozás. Megrendítő és megerősítő ez a radikalitás. Föltettem egy kis híradást a Facebookra, amire a sok lelkes hozzászólás mellett olyanok is érkeztek, hogy „Krisztusban nincsenek rácsok”; „ez rabság” stb. Ezek a hozzászólók okosabbak akartak lenni a szent hagyománynál. A szeretet nevében akarták felülírni az Egyháznak ezt a nagyon ősi és mély hagyományát. Nem vitás, hogy az ősegyházban ilyen rácsok még nem voltak, de a Krisztusért vállalt élet, az odaadó lemondás szerves része volt a Krisztust követő életnek.
Tehát a szeretet nevében nem szabad túl gyorsan ítéletet mondani a múlt gyakorlatáról, kivált nem szabad elhamarkodva változtatni. Alázat és teológiai ismeret kell ahhoz, hogy az Egyház dolgait, struktúráját megértsük. Akkor nem tévedünk el.
Nem szabad a szeretetre hivatkozva okosabbnak gondolni magunkat, mint az Egyház.
– A nők szerepvállalása az Egyházban hagyomány vagy nem?
– Magától értetődő. Mindig is hangsúlyt kapott az a tény, hogy a föltámadás első hírnökei éppen a nők voltak, akik nőies szeretetükkel akartak gondoskodni a Mester holttestéről. Ez akkor még nem hit volt, csak nőies gondoskodás, de ez tette őket első apostolokká. A női szerepvállalással kapcsolatban azonban nem gondolom, hogy a hagyomány lehet a fő irányadó, hiszen e téren nagyon sok kulturális szokás is érvényesül. A nagy kérdés, hogy a papság teológiai szempontból valóban a férfiakhoz van-e kötve, vagy sem? Ferenc pápa azt mondta, hogy ezt is vizsgáljuk meg, ne féljünk a választól. Igaz, maga a szinódus csak a nők diakónusi szerepének megvizsgálását tűzte ki célul, a pappá szentelés föl sem merült.
Már a Vatikáni Zsinaton felmerült ez a kérdés. Akkor XXIII. János, majd VI. Pál pápa is azt kérte, hogy ha kényes vagy nehéz kérdések merülnek föl, akkor ne térjenek el a hagyományos értelmezéstől. Ez volt a biztosíték arra, hogy ne „szaladjon el a szekér”.
II. János Pál is azt kérte, hogy ne vizsgálják ezt a kérdést. Mostani szentatyánk viszont azt mondja: minden kérdést merjünk megvizsgálni. Mondhatnánk azt is, hogy jezsuita bátorsággal nyúl ezekhez a dolgokhoz – amit sokan a szemére is vetnek.
Én nem féltem az Egyházat. Az Egyházat a Szentlélek vezeti. Pontosan ezt tapasztalhattuk meg a szinódusi ülésen, amely minden fölmerülő szélsőség ellenére is nagyon kiegyensúlyozott szöveget eredményezett.
– A női szerepvállalás mellett még milyen témákat emelne ki?
– Még két területet említhetek: a szegénységet és a lélekben való hallgatást – a másik meghallgatását.
Nagy hangsúlyt kapott, hogy sokkal érzékenyebben és bátrabban kell a szegényekhez fordulnunk. Ez volt Krisztus magatartása, nekünk is ezt kell követnünk.
A másik pedig a csönd. Amikor beszélgetünk, tudnunk kell csöndeket is tartani. Ez a szinóduson is megvolt, a kiscsoportos beszélgetéseknél és a plenáris ülésen is. A hozzászólásokat három perc csönd követte. Nagyon érdekes lélektani hatása van ezeknek a csöndeknek, de ami még fontosabb: ne csak az emberi vélemények ütközzenek, hanem figyeljünk arra, hogy mit mond a Lélek.
– Európa nyugati részén egyre jobban láthatók a liberalizmus káros hatásai, viszont Kelet-Európában, főleg az ortodox többségű országokban messze nem annyira.
– Igen, ez igaz. Sokszor büszkélkednek is ezzel egyes keleti egyházak. Ne tegyék, mert nekik is megvannak a maguk problémái.
Ugyanis nem lehet csak az Egyház megtartó erejének tulajdonítani, hogy a liberalizmus torz ideológiái Kelet-Európa országaiban nem tudnak olyan erősen érvényt szerezni. A vallás mellett szerepet játszik ebben a kelet és a nyugat közti különbség. Kulturális és gazdasági okai is vannak, hogy minél keletebbre megyünk, annál leplezetlenebb a genderideológia abszurditása.
Ám nem kétséges, hogy a hagyományokhoz való ragaszkodás sok mindentől megóv.
– Mivel ünnepi lapszámunkban jelenik meg az interjú, hadd kérdezzem meg: melyik volt érsek atya legemlékezetesebb karácsonya?
– Gyerekkoromban a karácsony ünnepe nekem mindig is az év legboldogabb időszaka volt: a családi együttlét, az ajándékok, a közös játékok kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkemben. De a legmélyebb, legboldogabb karácsonyomat mégis sorkatonai szolgálatban, egy hideg őrtoronyban vacogva töltöttem. Titokban magammal vittem a Szentírást – ami egyébként tilos lett volna –, s annak társaságában éltem át az ünnepet, elmerülve annak lelki mélységében, melegségében. Ez lett az én igazi karácsonyom, és ettől kezdve mindig erre törekedtem, hogy karácsonykor egyedül lehessek. Persze, azóta megtanultam a liturgikus ünneplést is, de ez a magányra vágyódás azóta is megmaradt. Emlékszem, első szolgálati helyemen, Hajdúdorogon kimentem a város szélére, és az ott álló kereszt alatt egyedül töltöttem karácsony éjszakáját.
A magányban, a hidegben, a kifosztottságban, az egyedüllétben, amikor nincs ott senki és semmi… akkor kettesben vagy Krisztussal.
A szerzetességben is ez valósul meg. Mert azért vetünk el mindent: anyagi javakat, kényelmet, s vállaljuk az aszkézist, hogy minél kiüresítettebb életünk legyen. Minél kevesebb van körülöttem a fizikai életből, annál inkább tudok az Istennel egyesülni.
Most, metropolitaként nem nagyon adatik meg az egyedüllét. Egy-két órára megtehetem, hogy magányba vonulok, de ott vannak a szertartások, jönnek a kispapok, akikkel együtt ünnepelünk. Próbálom rávezetni őket arra, hogy a szertartásokban éljék meg karácsony igazi titkát. Ne a vacsora, a fa melletti ajándékosztás legyen fő öröme az ünnepnek, hanem a királyi imaóra, a sok zsoltár, a szertartások és énekek. Ebben fedezzék fel, hogy ez sokkal többet ad, mint az az emberi melegség, amelyet hozzátettünk és ráépítettünk a karácsony ünnepére. Nem szabad elfelejteni, a karácsony ünnepe a kiüresedés ünnepe: Isten kiüresítette önmagát és emberré lett. Egy kiszolgáltatott, apró csecsemő… A karácsony igazi titka ez.
(Fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye/Vatican News)
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")