Boldog házasság

27. évközi vasárnap
Mk 10, 2–16.

„Ami tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.”

A hívő ember szemében a világ és benne az ember Isten gondolata, Isten ajándéka. Ebből következik, hogy semmi sincs a teremtésben, amelynek ne lenne Istenhez való vonatkozása. A Teremtő tervei a fejlődés útján érkeznek a beteljesülés kikötőjébe. Ilyen isteni tervnek kell minősítenünk a férfi és a nő testi-lelki egységét, amely legtökéletesebben a házasság keretében valósulhat meg. Már a pogány vallásokban is szent dolognak számított ez a kapcsolat, amely az emberi természet legmélyebb rétegeiben gyökerezik. Nem véletlen tehát, ha Jézus is hozzászólt ehhez a kérdéshez, és kifejtette az erre vonatkozó isteni elgondolást. A ma hallott evangéliumi részlet ennek tömör összefoglalása.

Valahányszor házasságra készülő jegyesek jelentkeznek a plébánián, mindig megkérdezem tőlük: Miért akarnak összeházasodni? A legtöbb esetben csak annyit mondanak indoklásul, hogy szeretik egymást. Ám arra a kérdésre, hogy miért szeretik egymást, már nem tudnak válaszolni. Pedig a válasz igen egyszerű. Isten az embert férfiúnak és nőnek teremtette, ezért külön-külön mindkét nembeli ember csak félember. A szerelem, a szeretet olyan kinyúló karhoz hasonlítható, amellyel egy másik embert magunkhoz ölelünk, hogy ezáltal testben s lélekben kiegészüljünk. Ez az egyesülés teszi lehetővé a személyiség beteljesülését, a boldogság megtalálását. Ennek az ösztönös mélységből kiinduló törekvésnek át kell járnia a tudatvilágot, és mozgósítania kell az akaratot, hogy az egység minél tökéletesebben megvalósuljon. Ez az egységre törekvés sajátos tulajdonsága minden létezőnek. Erre figyelmeztetnek Teilhard atya Istennek tulajdonított szavai: „Még az atomokba, ezekbe a parányi szakadékokba is beloptam a homályos, de konok és nyugtalan vágyat, hogy igyekezzenek kijutni semmivé vált magányukból, s valami rajtuk kívülállóhoz akarjanak kötődni.”

Minden ember számára, aki házasságot köt, ez az esemény új élet kezdete lehet. Erre emlékszik Petőfi Sándor is egyik feljegyzésében: „Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-án, délután 6 és 7 között. Ez időtől számítom életemet, a világ létét. Azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem.” A kezdeti boldogságnak ezek a megnyilatkozásai sok esetben a kiábrándulás, a csalódás utcájában fájdalmas jajkiáltássá változnak. Ki ne értene egyet Vörösmarty Mihály költői szavaival: „Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés”. Úgy tűnik, mintha a „sors” valami kegyetlen játékot űzne az emberrel. Kivirágoztatja bennünk a boldogság utáni vágyat, mikor azonban utánanyúlunk, szertefoszlik, mint a délibáb. Jogos a kérdés tehát: hogyan lehet boldog, sikeres egy házasság? A keresztény ember egyértelműen válaszolja: csak Isten segítségével.

A templomi esküvő lényege nem a díszes szőnyeg, az oltár, az orgona, a gyertyák és az ünnepi szertartás. Akik egyházi házasságot kötnek, azok a sok vendéggel együtt Istent is meghívják. Ám az is nyilvánvaló, hogy amint a vendégek, úgy Isten sem jön hozzánk üres kézzel. Vajon mit kapnak tőle a fiatalok nászajándékba: Azt az értelmet megvilágosító, azt az akaratot erősítő kegyelmet, hogy Jézus a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta. Minden esküvőn ilyen átváltoztató hatalommal lép a jegyesek mellé. Emberi szeretetüket akarja megnemesíteni, istenivé változtatni. Méltán jegyzi meg Prohászka püspök: „Minden szeretet egyfelé néz, mint ahogy minden iránytű egy hatalmas meridiánnak erőfolyamát szolgálja. Amely szív nem mutat Istenre, annak csak csúfneve a szeretet.” Ha manapság oly sok házasság fölbomlik, ennek egyik oka, hogy a házastársak nem igénylik Jézus nászajándékát, és kegyelme nélkül vállalkoznak erre a nagy és kockázatos kalandra. Tolsztoj Leo írja a Karenina Anna című regényében: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, ám minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.” Vajon miben hasonlók a boldog családok? Abban, hogy az áldozatos szeretet útján keresik és találják meg a boldogságukat.

A házastársak igen komoly ígéreteket tesznek házasságkötésük alkalmával az oltár előtt, hogy életük végéig hűségesek lesznek egymáshoz. Az emberi természet, érzelmeink ismeretében tudjuk, hogy ez a vállalás sokszor roppan erőfeszítést igényel.

Mikor a svédek elfoglalták Finnországot, az ország szabadságának hős védelmezőjét, Wasa Jánost halálra ítélték. Erik király azonban félt a nép haragjától, és a felségsértés ürügyén elítélt herceg halálbüntetését börtönbüntetésre változtatta. Mikor ezt Wasa János hitvese, Katalin megtudta, fölkereste a királyt és azt kérte, hogy megoszthassa férjével a börtönéletet. A királyt meglepte a kérés és megjegyezte: a mi protestáns vallásunk megengedi az elválást. Férje élete végéig a börtönben fog ülni, ön pedig szép és fiatal. Kössön mással házasságot! Ekkor Katalin lehúzta ujjáról az arany karikagyűrűt és a király elé tartotta. Olvassa el, felség, mi van a gyűrűbe vésve! Mors sola – Egyedül a halál. Igen, egyedül a halál tépheti el azt a köteléket, amivel Isten összeköti a házastársak életét. Lehet, hogy sokak számára ez nem népszerű felfogás, de Isten törvényét nem lehet népszavazással megváltoztatni.
A szellemes angol író, Chesteron jegyzi meg: „A katolikus papnak le kell mondania ezer nőről, a nős férfinak pedig 999-ről.” Isten adjon erőt, hogy ezt az áldozatot vállalni tudjuk és ezzel igaz boldogságunkon munkálkodjunk.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).