Endrődi Sándor: Éj a vizen

Fekszem a tiszta ég alatt
Hajóm födélzetén, hanyatt.
Ringat rejtélyes éji hullám
S szelíd ábrándok fátyla hull rám.

Ragyog a menny, susog az ár…
Mint fáradt, álmatlan madár:
Tekintetem a síri csöndben
Az árboc sudarára röppen.

Ahogy egy árny lebeg, suhan:
Úgy leng, inog ez lassudan;
Csak inog, csak leng s mintha éle
Betűket írna fel az égre.

Most erre, majd meg arra tér,
Egy csillagtól a máshoz ér:
Hitvány s parányi bár, – úgy rémlik:
Világok útját méri végig.

Hogyan! Világok útjait
E semmiség, mely reszket, ing?
Egy ily veszendő, romlandó fa
Feltör az örökkévalóba?

Nem, nem tör fel, csak fölmutat:
„Nézd azt a tündöklő utat!
Bús földi harc után a béke
Ott van a szelíd ég ölébe’.

Bolygó hajó a gondolat,
Csapkodja vész, sodorja hab,
S szilaj, küzdelmes, rémes útján
Kergeti milliónyi hullám;

De bízzál! és kímélni fogják.
Ott fenn az a sok ragyogó láng
A hit megannyi szigete:
Majd egynél kikötnek vele!”

Fotó: Pixabay