Kenyéradó tanítás

17. évközi vasárnap
Jn 6, 1–15

„Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.”

Érdekes jelensége az Evangélium beszámolójának, hogy Urunk Jézus tanítását, valamint szeretetének megnyilatkozását gyakran egy–egy lakomához kötötte. Simon farizeus vendéglátó asztala mellett jelentette ki a lábára boruló bűnös asszonynak: bűneid bocsánatot nyernek. Miután a bűnös vámost, Zakeust leszállította a fügefáról, fölkereste otthonában, és vacsora közben kijelentette: Üdvösség köszöntött erre a házra. Meghatotta azoknak az embereknek lelkesedése is, aki megfeledkezve az evésről-ivásról, utánamentek a pusztába, hogy hallgassák tanítását. És lám, mi történt? Miután jóllakatta őket „Isten igéjével”, nem feledkezett meg a testi táplálékról sem. A csodás módon megszaporított kenyérből és halból mindenkinek jutott bőségesen.

Napjainkban a hírközlő eszközök megbízható és gyors tájékoztatást adnak arra vonatkozóan, hogy földünk különböző pontjain mily gyakori vendég az éhség és a nyomában arató halál. Ugyanakkor arról is van tudomásunk, hogy a jólétben élő országokban milyen komoly gondot jelent a felhalmozott élelmiszerek tárolása. Ha Jézus eljönne közénk, és tegyük fel, valahol a Hortobágyon hirdetné tanítását, vajon megismételné-e kenyérszaporító csodáját? Úgy hiszem, erre aligha lenne szükség. Bizonyára ezt mondaná: Ti adjatok nekik enni! Bőven akadnának olyan vállalkozók, akik néhány teherautóval annyi kenyeret szállítanának a pusztába, amennyivel mindenki jóllakhatna. Így kellene történnie ennek, mivel a reánk bízott feladatot nekünk kell végrehajtanunk. Ennek ismeretében Jézus csak a tanítást tette Egyháza kötelességévé, és nem adta meg neki a kenyérszaporító hatalmat. Ha azonban komolyan vennénk tanítását, a szeretet parancsát, ha áttörnénk egyéni és kollektív önzésünk falát, akkor egyetlen éhező ember se lenne a földön. Jézus kenyéradó szeretetére lenne szükségünk, Ő ebben is példaképünk. Megértették ezt az első keresztények, akik kötelességüknek érezték, hogy megosszák anyagi javaikat azokkal, akik testvéreik a hitben, a kegyelemben. Ennek nyomán alakult ki az ősegyházban az önkéntes vagyonközösség. Arról is olvashatunk, hogy Pál apostol igehirdető útjai során mindig gyűjtést rendezett a szegénységben élő hívek számára. S tették ezt azért, mert aki komolyan veszi a jézusi tanítást, nem maradhat közömbös az emberi nyomorúsággal szemben.

Amikor az éhségről és a kenyérről beszélünk, ne csupán az anyagi javak hiányára gondoljunk. Dúskálhat valaki ételben s italban, de ez még nem teszi igazán boldoggá. Ennek egyszerű magyarázata az, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Mit ér az élet, ha hiányzik értelmes felszanálása, az egészséges tanítás, az érdemessé tevő cél, a szívet gazdagító szeretet? Szép és gazdag város a Majna melletti Frankfurt. A kapucinus kolostorban kaptam szállást néhány napra. Minden reggel nyolc órakor kinyílik a kolostor kapuja, és jönnek az otthontalan koldusok, hogy átvegyék a hússal megtöltött kenyérszeletet, amivel elverhetik éhségüket. Pénzt nem kapnak, mert italra költenék. Csodálkozom, hogy ebben a gazdag városban is ennyi a koldus. Vajon miért jutottak erre a sorsra? Miért nincsen munkájuk, miért nincsen otthonuk, miért lettek alkoholisták vagy kábítószer-élvezők? Mert nem kapták meg, vagy könnyelműen eltékozolták azt a lelki táplálékot, ami nélkül nem lehet igazán ember az ember. A keresztény szeretet azonban őket sem közösítheti ki a társadalomból. A templom hirdetőtábláján gyakran kapnak meghívást olyan olyan összejövetelre, ahol igyekeznek orvosolni problémáikat. Méltán jegyezte meg Albert Schweitzer, az afrikai négerek lelkipásztor orvosa: „A Nyugat jövője attól függ, hogy miként viszonyul a Lázár-problémához, hogyan tudja megnyerni az elmaradt, szegénységben élő népek bizalmát”. Az evangelizáció útjának a kenyérszaporítás helye mellett kell elvezetnie.

Érdemes felfigyelnünk Jézus ama figyelmeztetésére, amely felszólítja apostolait a maradék összeszedésére, hogy kárba ne vesszen. Megszívlelendő figyelmeztetés ez minden olyan ország számára, amelyben szinte hegyeket építhetnénk a naponta eldobott ételmaradékokból. Van egy szép magyar dal, amely arról énekel, hogy a szerelmes leány hajlandó kendőjének négy sarkában is elhordani azt a hegyet, amely udvarlójától elválasztja. A keresztény szeretet arra kötelez, hogy ezt tegyük mi is, és adakozó szeretettel távolítsuk el önzésünk hegyeit.

Clemens Brentanónak van egy kedves és tanulságos története arról a gazdag emberről, aki tekintélyes földbirtokkal rendelkezik. Minden esztendőben gondosan megműveli, megtrágyázza, felszántja, beveti, de igen sovány termést takarít be. Bezzeg a szomszédja, egy imádságnak élő remete, kis darab földjén is annyit termel, hogy másoknak is jut belőle. Meg is kérdezi tőle gazdag emberünk: áruld el, minek köszönheted gazdag termésedet? Mit tegyek, hogy az én földem is jobban teremjen? Kerítsd be a földedet ezüstkerítéssel, hangzik a remete válasza. Nincs nekem annyi ezüstöm, hogy ezt tegyem. Nos, majd megmutatom, hogyan csináljad. Holnap hozz magaddal két tányér ezüstpénzt, és minden rendben lesz. Így is történt. Közben a remete összegyűjtötte a szegényeket, akik a gazdag ember földje mellett sorakoztak fel. Biztatásra osztani kezdte az ezüstöt, és minden koldus ezzel vette át ad adományt: Isten áldja, isten fizesse meg! Látod, mondta a remete, ez az ezüstkerítés, amely Isten kenyérszaporító áldását hozza földedre…

Századunkban sokfelé építettek népeket elválasztó kőfalakat és vasfüggönyöket. Ezek közül sok már leomlott. Sajnos azonban még mindig itt éktelenkedik a fal, amely a szegény és a gazdag népeket elválasztja. Nem is lesz békesség köztünk, amíg a szeretet kenyéradó mozdulatával le nem bontjuk ezeket a falakat. Tőlünk is függ, mikor érkezik meg történelmünk e nemes korszaka.

Részlet „György Attila: Vasárnapi örömhír – B év” című könyvéből (1993-as kiadás).

Fotó: Unsplash