Az is lehet, persze, hogy nem is olyan lassú – mármint az élet –, hanem csak én lassítanám, hogy lomha agyammal valahogyan értelmezni tudjam, ami körülöttem és bennem hullámzik. Nem bizonyul mindig könnyű műveletnek ez a lassítás, gyakran érzékelem, hogy milyen gyorsan, majdnem észrevétlenül sodródnak el mellettem különféle történések hírei, amelyek nem váltanak ki belőlem érzelmi reakciót, és nem késztetnek erkölcsi állásfoglalásra.
Nem hiszem, hogy csupán az öregedés következménye volna ez a szellemi-érzelmi tompulás: lehet hogy van benne magaféltés, restség és gyávaság is. Néha persze megkísért az önfelmentés gondolata – ilyenkor eszembe jutnak Szerb Antal sorai: a nagy németalföldi humanistáról, Rotterdami Erasmusról írja A világirodalom történetében, hogy a reformáció és ellenreformáció ádáz, korántsem csupán eszmei küzdelmei közepette „volt bátorsága nem állást foglalni: akkor, amikor a kövek is állást foglaltak…”
Hallom a felkavaró híreket az ötödik hónapja tartó háborúról a szomszédságunkban: stratégiai fontosságú építmények bombázásáról meg persze utcai harcokról, mozgósításokról és menekülők tömegeiről, és sebesültekről és halottakról, megkezdett, de gyorsan elakadt béketárgyalásról, és látni képeket is a harcokról: élő- és halott-emberközelből. Mindezt nyugodtan minősíthetjük szörnyűségnek – kár, hogy mi magunk is megfejeljük őket további szörnyűségekkel. Például hogy az ilyen-olyan internetes oldalakról éppen frissen fellelt információmorzsákból kinyilatkoztatással felérő véleményeket fogalmazunk meg, és prófétai átkokat zúdítunk azokra, akik másképpen kommentálják ugyanazt…
Tényleg azzal (és akkor) kezdődött, hogy (és amikor) a katonailag erősebb, nagyobb ország rárontott a kisebbre? Hm… A második világháború például úgy kezdődött, hogy 1939. szeptember elsején a németek megtámadták Lengyelországot? És Ausztria és Csehszlovákia megszállása még a béke időszaka volt? Nem lehetséges, hogy az egész második világháború kezdetét valójában már az első háború veszteseit földbe döngölő, szörnyűséges „békediktátumok” jelentették? És hát az első háború sem előzmények nélkül robbant ki…
Ez a mostani helyzet talán csak az éppen aktuális eseménye egy Isten tudja mióta és még meddig tartó, kevésbé látható, de alig kevésbé érzékelhető élethalál- küzdelemnek. És most mintha már nem is a nagyon nagy hatalmak vagy kisebb országok, ilyen-olyan pártok és ellenpártok küszködésére és ármánykodására gondolnék, hanem valami sokkal többre – és kevesebbre. Valami olyasmire, hogy mit engedhetek meg magamnak én, a közel nyolcmilliárdnyi népességű, Föld nevű bolygó egyik polgára – érdekeim, biztonságom, vágyaim és jogaim érvényre juttatása, megvédelmezése érdekében. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az emberiségnek (és személy szerint kinek-kinek) ezt a kérdést kellene a legsürgősebben megválaszolnia. Mert lehetséges, hogy ettől kevesebb „igazságos háború” robbanna ki, kevesebb pusztító békediktátum születne, kevesebb bűncselekményre kerülne sor a hazudozástól, a lopástól, a szexuális visszaélésektől a kocsmai verekedésekig. Próbáljunk meg válaszolni a kérdésre: mit engedhetek meg magamnak… – A gondolkodáshoz idő és nyugalom is kell, hát ezért is próbálok lassítani, és lelkem mélyén javasolnám másoknak is a lassúbb életet…