Székely János püspök gondolatai a koronavírusról

Az alábbiakban Székely János püspök reményt adó gondolatait tesszük közzé a mindannyiunkat érintő koronavírus járvánnyal kapcsolatosan.

Első gondolatom hadd legyen az idős testvéreinké, illetve a beteg honfitársainké. Nagyon nagy szeretettel gondolunk rájuk, imádkozunk értük, egyek vagyunk velük, mindent igyekszünk megtenni annak érdekében, hogy az egészségüket meg tudjuk óvni. Kívánunk nekik innen a távolból is gyógyulást és biztosítjuk őket szeretetünkről, imáinkról. A második gondolat hadd menjen az orvosoknak, illetőleg ápolóknak. Hálásak vagyunk helytállásukért, bátorságukért, és kívánunk nekik ehhez nagyon sok erőt, kegyelmet.

Nagyon érdekes dolog, hogy mi az, ami a mai emberiségnek az ingerküszöbét megüti, ami nagyon foglalkoztat minket. Azt látjuk, hogy rendkívüli visszhangra talál például a környezet megóvásának gondolata, a globális felmelegedés; erre az egész világ megmozdul. Vagy most ez a járvány, a testi egészségünk védelme szintén egy olyan téma, ami óriási módon megérinti az embereket, mindenki bátran tesz ezért, és azt gondolom, hogy ez jó. Hogy az ember próbálja a környezetét, a testi egészségét óvni, nagyon jó. Az, hogy próbálunk egymásért is tenni, szintén nagyon-nagyon helyes.

Nekem egy kicsikét az fáj, mintha ez az érzékenységünk szelektív lenne. Mintha megállna itt, a környezetvédelemnél és a testi egészségnél. Érezzük ezt a gyönyörű törvényt, az isteni rendet, amit óvnunk kellene. És nem vesszük észre, hogy ez a törvény tovább is terjed. Nemcsak növényekre, állatokra, az emberi testre vonatkozik, hanem a lelkünkre, az életünkre, a családra, a gyermeknevelésre, rengeteg minden másra. Ezt a fajta törvényt is, ezt a gyönyörű isteni rendet is védenünk kellene. Éppolyan nagy aggodalommal és odaadással, mint akár a testünk egészségét. Mintha egyfajta éles határt húznánk a valóságban. Azt gondoljuk, hogy ami testi, fizikai, természeti, azt komolyan vesszük, és ami annál mélyebb, azzal mintha abszolút nem törődnénk. Mintha szinte nem is létezne. Pedig a valóságnak ez a rétege is létezik, sokkal fontosabb, mint az, amit kémcsövekkel meg tudunk mérni, vagy ami megszámolható. Lehetne ezt olyan módon is megfogalmazni, hogy az fáj talán sokunknak, hogy vannak más dolgok, amik nem érintik meg az emberiség szívét. Például az, hogy hat másodpercenként egy gyermek a földünkön éhen hal. Ez évtizedek óta így van, de nem mozdítja meg az emberiség szívét. Nem indulnak el repülőgépek, pedig a földünkön bőven lenne bőségesen élelem és segítség, lehetőség arra, hogy ezt a szörnyűséget megállítsuk. Talán azért sem mozdulunk meg, mert ez mások élete és nem a miénk. Vagyis van ebben egy kicsi aránytalanság, és arra hívnék minden jóakaratú embert, hogy gondolkodjon el a világ más bajain is. Hogy talán oda is ugyanilyen nagy igyekezettel kellene fordulnunk, és ugyanígy kéne ezeket gyógyítanunk.

Rengeteg lelki vírus terjed a világban, akár az interneten, rengeteg romboló tartalom, ami gyerekek, fiatalok életét sebzi, családok életét, embereknek a lelki állapotát rontja; ez ellen sem tesz senki semmit. Vagy gondolhatunk arra a hatmillió kicsi gyermekre, akik 1956 óta Magyarországon az édesanyjuk méhében lelték halálukat, ártatlan, védtelen kicsi gyermekek. Ez sem mozdítja meg a mai ember lelkiismeretét. Van a világunknak nagyon sok más baja is, azt gondolom, hogy a járvány kellene, hogy erre is felhívja a figyelmünket: a lelki bajainkra. Erre talán legalább ugyanannyi energiát kellene szentelnünk.

S hadd mondjak még egy gondolatot, ami foglalkoztat most, a járvány napjaiban. Mintha maga az örök élet hite gyöngült volna el az emberiségben. Az a nagy bizalom, hogy ez a földi élet átmenet, nem végállomás. Arra való, hogy megtanuljak szeretni, és majd az örök életbe belépjek. A halál kapujában a Teremtő Isten vár kitárt karokkal. A halál nem végállomás, nem tragédia, hanem átlépés az Isten öröklétébe. A Mennyei Atya kitárt karokkal vár. A járvány talán arra jó, hogy az életünk sebezhetőségével, esetlegességével szembesít. És nagyon bátorítok mindenkit, hogy kicsit töprengjen el azon, hogy a lelkünk mélyén az örök élet tudata ott van kiirthatatlanul. Mindenki vágyik erre. Mindenki sejti ennek a létezését.

Talán a járvány hív arra, hogy ezt a hitünket újra felemeljük a mélyből, újra megvalljuk, megerősítsük.

A II. világháborúban egy nagy bombázás volt, és egy híres költő Németországban, Peter Wust – aki egyébként a Hitler elleni ellenállás egy szellemi vezére volt –, nagy betegsége miatt már nem börtönben volt, hanem kórházban. A bombázás alatt fent felejtették a kórteremben, és az óvóhelyről egy orvos kétségbeesve rohant vissza érte. Látta a betegágyon a költőt, odaszaladt, mondta, hogy „ne haragudjon, megfeledkeztünk magáról, hamarosan biztonságba helyezzük”. Mire a költő elmosolyodott, azt mondta, hogy „én abszolút biztonságban vagyok”. Mennyire jó lenne ezt átélni a járvány idején is, hogy biztonságban vagyunk a Teremtő Isten kezében, ő az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A történelem szálai és a mi életünk szálai is az ő kezében futnak össze. Kívánom ezt a biztonságot és ezt az örömet mindenkinek, aki átéli a járvány fájdalmát, nehézségét, talán félelmét, hogy legyen ennél nagyobb bizalmunk és hitünk. Talán alakalom is a járvány a családoknak, hogy sok időt együtt vannak; töltsék ezt értékesen, szépen. Olvasom Szerb Antal egyik regényét, ahol a világháborúban hónapokon át zárva volt az iskola, és azt írja, hogy a regényhős életének egyik legszebb néhány hónapja volt. Talán a családokban is minden nehézség ellenére átélhetnénk ugyanezt. Alkalom van ebben a sok-sok időben arra, hogy szülők, gyerekek leüljenek együtt Bibliát olvasni, énekelni, imádkozni – akár egy rózsafüzért –, együtt egy gyertyát meggyújtsanak, társasjátékot játszanak. Kívánom azt is, hogy találjuk meg ennek az időnek a szépségét, ajándékát is. Legyen ez a nagyböjt a csendesség és a családok egymásra találásának az ideje is. (…)

Forrás: Szombathelyi Egyházmegye

Mikor nem látszik, mit épít Isten