Egykori iskolám a napokban ünnepli kilencvenedik születésnapját. Mi mást mondhatnék ezzel kapcsolatban, mint jókívánságokat: Isten éltesse erőben, egészségben, jókedvben, bőségben, és nyújtson feléje védő kart, ha küzd(ne) ellenséggel.
Egykori iskolámnak, az esztergomi ferences gimnáziumnak, sok-sok köszönettel tartozom. Akár azt is mondhatnám: szellemi természetű örökségem jelentős – talán nem túlzás azt mondanom: meghatározó – része innen származik.
Kilencven év szép kor egy intézmény életében az elvárások folyamatos hullámverésében. De nemcsak az elvárások, hanem a történelem hullámverése sem kímélte egykori iskolámat. A nagy gazdasági világválság éveiben alapították, aztán jött rosszabb időszak is, a világháború. Aztán ennél sem bizonyult sokkal jobbnak az utána következő béke, amelyet négy és fél évtizeddel később felváltott az a korszak, amelyet azóta demokráciának nevezünk, és amely ugyancsak jóval nehezebbnek és zavarosabbnak bizonyult annál, mint amit reméltünk. De ez az intézmény, úgy látszik, bírja a hullámverést. Nem mondanám, hogy sziklaszilárdan áll(t) benne – akkor alighanem már rég átcsaptak volna fölötte a hullámok –, meg különben is inkább egy hajóhoz hasonlítanám. Bölcsességet és bátorságot kívánok mindenkori kormányosainak, hogy – elődeikhez hasonlóan – jól navigáljanak a szelek és hullámok között, és ha olykor szükség van is kitérő kormánymozdulatokra, ne tévesszék szem elől az irányt.
Ezt pusztán jó kívánságnak szánom, nem üzenetnek – nem vagyok se Ady Endre, se Kossuth Lajos, hogy üzengessek… Egy vagyok a több mint hatezer közül, akik fennállása alatt az esztergomi ferences gimnáziumban érettségiztek, akik haszonélvezői lehettünk annak „a kommunista diktatúra alatt végzett értékmentő tevékenységnek”, amelyért az intézmény két évvel ezelőtt Magyar Örökség-díjat kapott.
Az 1970-ben végzett B osztály létszámban ugyan fogyatkozó, de korban és nyavalyákban annál inkább gyarapodó tagjai tizenöt éve immár minden esztendőben találkozunk. Sok mindenről szó esik ilyenkor: sok mindennel szembesül az ember. Tisztán látjuk, mi mindent köszönhetünk annak a négy esztendőnek, de az is igaz, hogy az az „értékmentő tevékenységként” méltán elismert ferences nevelés sem bizonyult tökéletesnek… Igaz, ezt soha senki nem is ígérte. Sok mindent tanultunk, sok mindenre kaptunk példát… Ugyanakkor kiváló tanáraink – és a kevésbé kiválóak – is gyarló emberek voltak: akiktől a gyarlóságainkkal való kényszerű együttélésről is sokat tanulhattunk… És megtanulhattuk, hogy aki nem néz a lába alá, az nagyot eshet, de aki csak arra ügyel, hogy el ne essék, az nem juthat messzire.
A már említett „évi rendes” találkozóinkon mindig gyertyát gyújtunk az ismeretlen tartományba előresietett társainkért, és hajdalvolt tanárainkért, hálát adunk értük – és mindazért, amit ennek a gimnáziumnak és kollégiumnak köszönhetünk. És a kilencvenedik születésnapon (ha mégsem tudnék ellenállni a kísértésnek) a jókívánságokon túl legfeljebb azt üzenhetném a jubileumát ünneplő intézménynek, hogy ha mai diákjai ötvenegy év múlva valahogy úgy emlékeznek majd vissza ötvenegy év után, ahogy mi: akkor alighanem megtette, amit tehetett.
a lelkiatya válaszol betegség boldogság Böjte Csaba bűn család Egyház események Európa Ferenc pápa fiatalok gyerek gyónás halál határontúl hit házasság ima Isten Istenkapcsolat Jézus kultúra lelkiatya Magyarország nagyvilág pap papok Pál Feri remény segítség szentek szentmise szentségek szenvedés szerelem szeretet társadalom Vatikán vers viccek válás zene élet életbölcsességek életút