A Jó Isten szövetséget kötött velem

Alkoholista volt, de Isten segítségével megszabadult az italtól. Lelkigyakorlatokat tart itthon szenvedélybetegeknek, rendszeresen jár Kárpátaljára és Erdélybe, ahol szintén ezzel a problémával küzdőkön segít.

„1962-ben születtem, édesapámat nem ismertem, mert átitta magát a túlvilágra. Nevelőapám szintén alkoholista volt. Az otthoni sok botrány miatt tízéves koromtól intézetben nevelkedtem. Sosem kaptam vallásos nevelést. Tizenhét évesen magához fogadott a Bálint család Budakeszin. Ők hívő emberek, az ő hatásukra kezdtem el hittanra járni. Már 11-12 évesen sokat gondolkodtam azon, hogy miért is élek, miért legyek jó, ha velem nem voltak jók, honnan van a szenvedés? Igazi választ akkor nem kaptam. Amikor ebbe a családba kerültem, megnyílt egy út számomra, hogy van Isten! Hittanra jártam, 18 évesen megkeresztelkedtem. Akkor merült fel egy sugallat bennem, jó lenne egyszer az oltár másik oldalán állni, az Ő szeretetéről beszélni. Jó lenne egyszer azokat a szavakat mondani, amiket Ő mondott, átváltoztatni a kenyeret és a bort Jézus testévé és vérévé” – emlékszik nehéz ifjúkorára György atya.

A Dolgozók Esti Gimnáziumában leérettségizett, közben különböző munkahelyeken dolgozott. Mivel 9-10 évig alkoholista közegben élt, ő is megfogta a poharat. De mindig benne dolgozott az a gondolat, hogy élnie kell, dolgoznia kell, és a papi hivatás is ott élt a szívében. Az akkori lelkivezetőjével történt beszélgetés után elment Püspökszentlászlóra, Vácz Jenő jezsuita atyánál az Életrendezés Házában élt egy évig, ahol alkalma nyílt sokat gondolkodni. Felvételizett az Esztergomi Szemináriumba, de elsőre nem vették fel.

„Ezután egy évig a Rezső téren Csordás Eörs atyánál láttam el a sekrestyési teendőket. Másodszorra jelentkeztem a szemináriumba és akkor felvettek. Négy évet végeztem el, de a diakónusszentelés előtt el kellett jönnöm az italozás miatt. Nem tudtam, hogyan tovább. Titok számomra, hogy maradt meg bennem a papság gondolata. Isten megtartotta bennem a hivatást.

A Kövi Szűz Mária plébániára kerültem Vigassy Mihály atyához. Hitoktattam, családokat látogattam, temettem. Három év után felmerült bennem a gondolat, hogy szerzetes legyek. A szaléziakhoz jelentkeztem. Gondoltam, ha közösségben vagyok, majd vigyáznak rám, hogy ne igyak olyan sokat. Itt befejeztem a teológiát, de háromév után onnan is el kellett jönnöm. Visszakerültem Mihály atyához, majd a Máltai Szeretetszolgálatnál dolgoztam, hajléktalanokkal foglalkoztam. Később a Mátyás-templomban templomőr lettem. Mellette elláttam a másodsekrestyési feladatokat. De mindenhol valami botrányt okoztam, ezért csak két-három évet dolgozhattam ezeken a helyeken.

Gondolkoztam azon is, hogy talán nem a papság az én utam. Elkerültem a Nyírő Gyula Kórházba és 2004. május 15-én átsírtam, átimádkoztam egy napot: Uram, vagy megszabadítasz, vagy meghalok, így az életnek semmi értelme sincs! Felépítettem, majd romba döntöttem az életem. És ott, akkor megszabadultam az alkohol rabságából. Béke, nyugalom, kiegyensúlyozottság töltött el, tudtam, hogy többet nem kell innom. Ekkor a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálatnak Jakus Ottó atya volt a vezetője. Elmentem hozzá, hogy tanácsot kérjek tőle, mit csináljak, mi az életem célja?”

Ottó atya azt tanácsolta neki, keressen egy püspököt. Akkor került Beer Miklóshoz, akinél még korábban filozófiát tanult.

„Megkerestem, és elmondtam neki: alkoholista vagyok, de pap szeretnék lenni. Elküldött Leányvárra, majd három hónap után a szárnyai alá vett. Monoron lelkipásztori kisegítőként hittan tartottam, csoportokat vezettem, keresztelőre készítettem fel fiatalokat. Rendszeresen eljártam hozzá, beszélgettünk, majd 2006-ban diakónussá szentelt és 2007-ben megkaptam tőle Vácott az egyházi rend szentségét. Ekkor küldött a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálathoz.”

Monoron, majd Gyálon szolgált, szentelése után átkerült Veresegyházára kisegítő lelkésznek.

„Budapesten, a Kórház utcai Szent József lelkészségen négy alkalommal szervezünk lelkigyakorlatot szenvedélybetegeknek, valamint kétszer házaspároknak. Van egy lelkitábor is. Minden hónapban tartok itt szentmisét. Szeptembertől júliusig hittant oktatok, gyóntatok, beszélgetek az emberekkel.

Egy évben négyszer szervezünk lelkigyakorlatot Leányfalun szenvedélybetegeknek, ahol megélik, hogy szeretve vannak és ez a szeretet gyógyít. Előtte én sem szerettem magam, megfelelési kényszerem volt, úgy gondoltam, meg kell dolgozni a szeretetért. Amikor kijózanodtam és bekapcsolódtam a közösségbe, megéreztem, hogy mégis jó és szerethető vagyok. Nem kell csinálnom semmit azért, hogy Isten szeressen. Megszabadulva, fogva az Ő kezét, magam is segítek másokat Isten felé. Beszélgetek az emberekkel, próbálok nekik reményt, szeretet, bizalmat adni. Sokat kell simogatni a szívüket, hogy megérezzék, szerethetőek. Én csak eszköz vagyok, Isten az, aki gyógyít. Az én dolgom, hogy elmélyedjek Isten szeretetében és jóságában. Egyre jobban átéljem, hogy jó vagyok, hasznos és fontos az Istennek.”

Egy évben négyszer mennek Kárpátaljára, háromszor Erdélybe misszióba lelkigyakorlatot tartani.

„Böjte Csaba atya hívott, én beleegyeztem, hogy egyszer szívesen elmegyek. Megtartottuk a lelkigyakorlatot, és amikor visszajöttem, Marosvásárhelyen megszálltam a plébánián. Leültem a templomkertben, felnéztem a két toronyra, és egy hatalmas szivárvány látszott a templom fölött. Elkezdem „vitatkozni” a Jóistennel, hogy arról volt szó, csak egyszer jövök. Nem arról, hogy odateszed a szivárványt és szövetséget kötsz velem, és akkor jönni kell.

Már tizenhárom éve járunk oda. Máskor is vitatkoztam Istennel, akárhányszor így történt, mindig odatett egy szivárványt az égre. Kárpátaljára Majnek Antal püspök hívott. Szívesen megyek, különböző emberek, különböző sorsok, akik elindulnak a józanság útján, és tartják velem a kapcsolatot.

Rózsásné Kubányi Andrea