Vita vagy veszekedés?

Egymásért vagy egymás ellen?

A teljes cikket a Képmás oldalán olvashatják el.

Gyakran megesik, hogy véletlenül, fáradtságból, vagy éppen megszokásból nem együtt küzdünk a felmerülő problémákkal, hanem célt tévesztve a másik ellen küzdünk, pont azzal, akivel a legkevésbé kellene. Ebben a helyzetben a csatározás közben észre sem veszik a felek, hogy mire vágyik a másik, mivel tudná őt boldoggá tenni, hogyan tudná szeretni. A feleség valószínűleg nem veszi észre, hogy a férj most túlságosan feszült és fáradt ahhoz, hogy mély dolgokról beszélgessenek, de a sok hétköznapi teendő között nem jutott eszébe, hogy a férjét olyan „állapotba” hozza, hogy lehessen vele igazán beszélgetni, például egy kis nyugodt, csendes idő, vagy egy finom vacsora után. A férj pedig, úgy tűnik, hogy csak a mártírszerep eljátszására képes, arra nem, hogy meglássa, a feleségének nem az a baja, hogy a darab nem volt egy főnyeremény, hanem a felszabadult férje hiányzik, akivel kettesben lehet, beszélgethet akár a nem túl jó darabról, akár bármiről a napi ügyeken kívül.

Mindig figyelmeztetnünk kell magunkat egy markáns különbségre a vita és a veszekedés között. Akkor kezd elhomályosodni mindkét fél, amikor már nem is arról vitáznak, amiről eredetileg szó volt. Ebben a párbeszédben a nő hiába emlegeti az otthoni teendőit, a férfi fejében még mindig az jár, hogy egy unalmas darabot kellett végigszenvednie a kedvéért. Jó trükk lehet, ha egy egyezményes jelet találunk ki arra az esetre, amikor valamelyikünk azt érzi, hogy eltértünk a vita tárgyától. Ez erősíti az összetartozás érzését és megment a sokszor keserű szájízű beszélgetésektől. Ha jelezzük, hogy úgy érezzük, veszélyes pontra jutott el a beszélgetés, van esély visszafordulnunk az eredeti témához.

Hibás szemlélet napjainkban a sokszor feltétlen önérvényesítés. A jó házasság egyik sarokköve, hogy mindig, mindenféle körülmények között tudatosan törekszem arra, hogy a szeretetemet kifejezzem a másik számára.