A ferences rend „második alapítója” Szent Bonaventura (1217–1274)

„Ha a földön a mennyország polgárai laknak, hát a kenyeret is a mennyből kell nyerniük” – tanította az Oltáriszentség szerepéről a „szeráfi doktorként” tisztelt kiváló skolasztikus filozófus és egyháztanító, Szent Bonaventura.

A ferences rend második alapítójának tartott Bonaventura, polgári nevén Giovanni Fidanza az itáliai Civita városában (ma Bagnoregio egyik kerülete) látta meg a napvilágot 1217 körül. Születésének pontos dátumát nem ismerjük. Egyes források szerint apja orvos volt, ám amikor fia kisgyermekként súlyosan megbetegedett, nem tudta meggyógyítani. A hagyomány szerint a kis Giovanni végül Assisi Szent Ferenc közbenjáró imájának köszönhetően nyerte vissza egészségét, sőt a Bonaventura (jelentése: „jó szerencse” vagy „szép jövő”) nevet is Isten Szegénykéje adta neki. Anyja pedig a gyógyulás után fogadalmat tett, hogy fiát ferences szerzetesnek neveli. Giovanni végül felnőtt korában érett megfontolás után határozott úgy, hogy belép Szent Ferenc rendjébe, bár valószínű, hogy a csodás gyermekkori események is szerepet játszhattak döntésében.

Filozófiai és teológiai tanulmányait Párizsban végezte, ahol az első ferences egyetemi tanár, Halesi Sándor tanítványa volt. Egész életében őszinte, fiúi tisztelettel emlékezett vissza mesterére. De tanára is felismerte és csodálta a fiatal szerzetes kiváló értelmi adottságait, valamint tiszta jellemét, mély és őszinte jámborságát. „Mintha benne Ádám nem is vétkezett volna” – mondta róla egy alkalommal.

Miután tanulmányait befejezte, Bonaventura maga is tanítani kezdett. 1253-ban doktori fokozatot szerzett. Aquinói Szent Tamás mellett a párizsi egyetem ünnepelt tanára volt, amikor 1257-ben megválasztották az akkor már mintegy 30 ezer főt számláló ferences rend általános elöljárójává.

A rend történelmének különösen nehéz időszakában vezette testvéreit biztos kézzel és megfontolt ítélőképességével. Bölcs intézkedéseinek köszönhető, hogy a dinamikusan terjedő, de belsőleg megosztott rend megmenekült a felbomlástól, sőt tovább fejlődött. A ferencesek ezért második rendalapítójukként tisztelik. Bonaventura nemcsak kiváló vezető, de igazi szerető atya, mindenekelőtt pedig Szent Ferenc hűséges követője volt. Szavainál is többet ért el példájával, szeretetével és jóságával. Ő maga tökéletes engedelmességben élte szerzetesi hivatását.

Rendfőnökként sokat utazott, bejárta Itáliát és Galliát, de több európai országot is felkeresett. Keresett hitszónok volt. Igehirdetői tevékenységét a pápák is elismerték. Továbbra is nyomon követte a párizsi egyetem tevékenységét és a tudományos munkássággal sem hagyott fel.Máig a ferences teológia és a skolasztika meghatározó alakjának tekintik. Aquinói Szent Tamás kortársa volt, de vele ellentétben az isteni tudományokat nem annyira ésszel, mint szívvel közelítette meg.

A Szeráfi Doktor eszméje szerint a tudományos munka nem lehet öncélú és nem is kizárólag intellektuális tevékenység. A tudomány nála az áhítat és a jámborság szolgálatában áll. A hangsúly pedig mindenben a szereteten van.

Teológiájának középpontjában az Isteni Ige állt. Nagy hangsúlyt fektetett a Szentírás állandó és elmélyült tanulmányozására. A Biblia volt számára Isten megismerésének kimeríthetetlen forrása. Minden tanítását átjárták a Szentírás gondolatai.

Assisi Szent Ferenc hűséges tanítványaként mély tisztelettel övezte az Eucharisztiát. Költői hangú fohászokban vallotta meg az eucharisztikus Jézus iránti lángoló szeretetét. Tudósként az üdvtörténet öszszefüggésében szemlélte a keresztény hit nagy misztériumát. Hangsúlyozta, hogy az Eucharisztiában a Megtestesült és a Keresztre feszített Igével kerülünk kapcsolatba. Épp ezért fontos, hogy törekedjünk szívünk tisztaságának megőrzésére és az Üdvözítő iránti igaz tiszteletre. Ugyancsak jelentős szerepe volt az átlényegülés tanának megfogalmazásában. „Ebben a szentségben szükségszerűen nemcsak képi módon, hanem valóságosan is benne kell foglaltatnia Krisztus Testének és Vérének” – vallotta. Bonaventura az Eucharisztiát a szeretet és a közösség szentségének nevezte, és hangsúlyozta, hogy ez a szentség az Egyházban a szeretetet és a közösséget meg is valósítja.

A kiváló adottságokkal megáldott ferences generálisra a pápa is felfigyelt. 1273-ban bíborossá kreálta és kinevezte Albano püspökévé. Bonaventura bíborosként részt vett a második lyoni egyetemes zsinat előkészítésében és a zsinat ülésein is. Elsősorban az ő fáradozásainak köszönhető, hogy rövid időre létrejöhetett az unió a nyugati és a keleti egyház között.

A zsinat idején halt meg 1274. július 15-én. Temetésén a pápa és a zsinati atyák is részt vettek. Holttestét a lyoni Szent Ferenc-templomban helyezték örök nyugalomra. Az utókor által „Szeráfi Doktorként” tisztelt kiváló teológust 1482-ben avatta szentté az Egyház. 1533-tól egyháztanítóként tiszteljük.

Koncz Éva

A Szent Bonaventura életéről szóló írás a Keresztény Élet hetilap július 11-i lapszámában jelent meg.