1845. március 9-én született az észak-olaszországi Pizzighettone településen szegény, de dolgos, mélyen vallásos, katolikus szülők kilencedik gyermekeként. Vincenzo Grossi így a korabeli vidéki, egyszerű olasz családokra jellemző egészséges, vallásos légkörben nőtt fel.
Későbbi visszaemlékezések szerint a kis Vincenzo eleven és vidám, de engedelmes, kedves gyerek volt. Tizenegy éves korában járult először szentáldozáshoz. Ez a nap meghatározó fordulatot hozott életében. Komolyabbá vált, többet imádkozott, rendszeresen gyónt és áldozott, általában elkötelezett keresztény életre törekedett.
A papi hivatás korán megszületett szívében. Családja kezdetben ellenezte továbbtanulási szándékát, Vincenzo azonban bízott az Úrban, aki szolgálatára hívta. Szabad idejében egy helyi pap segítségével átvette a középiskolai tananyagot azzal a céllal, hogy később felvételét kérhesse a papi szemináriumba. A helyi plébániai közösség tevékenységébe is aktívan bekapcsolódott. A közösségi ima és az apostolkodás igazi gyakorló terepe volt számára az egyházközség, ahol sok jót tehetett másokért. Szívesen foglalkozott a nála fiatalabb gyerekekkel, de a karitatív tevékenységekből is kivette részét. Valóban jó gyakorlat volt ez a leendő pap számára.
Teológiai tanulmányait végül 1864 novemberében kezdte meg. Öt évvel később, 1869. május 22-én szentelték pappá. Don Vincenzo Grossi egész papi életét a „perifériákon” töltötte, előbb káplánként, majd plébánosként: tizenkilencedik század végi és huszadik század eleji, tipikus lombard vidéki környezetben, amelyre rányomta bélyegét a szegénység, az egyszerű nép írástudatlansága és a társadalmi igazságtalanságok.
Papi hivatásában kezdettől első helyen állt a lelki élet, az imádság, az Eucharisztia iránti mély tisztelet. Szerényen, sőt szegényen élt, mindenét megosztotta a rászorulókkal. Paptársaival minden területen jó kapcsolatra és együttműködésre törekedett.
Don Vincenzo Grossi az Úr egyszerű szolgájaként legfőbb apostoli küldetésének az igehirdetést, a tanítást és a szentségek kiszolgáltatását tartotta. Az evangelizálás mellett nagy hangsúlyt fektetett az egyszerű nép életszínvonalának javítására. Mivel maga is közülük származott, jól megértette minden problémájukat, és tudta, hogyan segíthet nekik a leghatékonyabban. Különösen fontosnak tartotta, hogy a legszegényebb, rászoruló, beteg, idős vagy épp fiatal emberben is tudatosítsa istengyermeki méltóságát. Fennmaradt beszédei, előadásai elkötelezettségről, különösen a vallási tudatlanság elleni küzdelméről tanúskodnak. Papként kötelességének tartotta a bűn súlyával és romboló hatásával is szembesíteni híveit. Sok időt szentelt a gyóntatásnak és lelki vezetésnek. Fontosnak tartotta a szegény rétegek, különösen a gyerekek és fiatalok szakmai képzését is.
Mindennapi tapasztalatai hatására fokozatosan alakult ki benne a meggyőződés, amely végül elvezette egy új női kongregáció alapításához. Lelkipásztori munkája során folyamatosan találkozott olyan tiszta szívű, elkötelezett fiatal lányokkal, nőkkel, akik vágytak rá, hogy életüket egészen Istennek szentelve másokat szolgálhassanak, mindenekelőtt saját egyházközségeikben. Don Vincenzo lelki vezetőként segítette őket hivatásuk tisztázásában. Idővel kis közösségeket hozott létre, amelyekből később az Oratórium Leányai néven új kongregáció alakult. A közösségek fő működési tere az egyházközség maradt. Tagjai a helyi plébánosok munkáját igyekeztek segíteni egyszerű szolgálataikkal, mindenekelőtt a szegény lányifjúság nevelése terén. Megjelenésük nem sokban tért el a korabeli egyszerű olasz asszonyokétól. Vidám, nyitott, szolgálatkész jelenlétük mindenütt jó hatással volt a plébániai közösségek életére. Don Vincenzo tevékenyen, mégis diszkréten követte a közösség alakulását. Önmagát soha nem tekintette alapítónak, őszintén hitte és vallotta, hogy az új intézmény Isten műve, akinek kezében ő maga csak szerény eszköz akart lenni.
Ez az alázatos magatartás jellemezte minden munkájában. Tudta jól, hogy a legjobb, amit tehet, ha a Lélek sugallatait követve az Úr által elvetett jó magokat felfedezi és fejlődésüket, növekedésüket segíti.
Földi élete 1917. november 7-én ért véget. Szegényen és Isten akaratában megnyugodva halt meg. A hétköznapi papi élet szent példaképeként emelte oltárra az Egyház 1975-ben, VI. Pál pápasága idején. 2015-ben Ferenc pápa a szentek sorába iktatta.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")