A kevélyek nagyítják jó tulajdonságaikat

A kevély szemet huny gyarlóságai előtt: csak jó tulajdonságait nézi, éspedig nagyítóüvegen át. Ezért olyan jó tulajdonságokat tart magáról, amelyek nem léteznek, vagy amelyek csak látszólagos erények. Például alamizsnát ad, hogy feltűnjék, és azt gondolja, hogy szeretetet gyakorolt, pedig a kevélység bűnébe esett. Egy másik azt hiszi, hogy szent, mivel érezhető vigasztalásokban részesült, vagy mivel leírt egypár jámbor gondolatot, vagy nemes elhatározást – pedig még csak a kezdetek kezdetén van. A harmadik nagyszabású léleknek hiszi magát, mert nem törődik holmi apróságokkal a lelki életben, hanem a nagy eszközök segítségével hirtelen szentté akar lenni.

A kevély ember igazságtalanul más ember elé helyezi magát, mert másban a hibákat nagyítóüvegen át nézi, míg a maga hibáiról alig akar tudomást szerezni. Meglátja felebarátja szemében a szálkát, de nem látja a maga szemében a gerendát. Néha egyenesen leszólja felebarátait, amint a farizeus tette. Máskor nem megy el annyira, de belsőleg kevésre értékeli őket, mindenesetre magánál kevesebbre, pedig a valóságban nála többet érnek. Ezért aztán uralkodni akar fölöttük, elismertetni kívánja a maga vélt fölényét.

Az elöljárókkal szemben a kevélység a bírálat és a zúgolódás szellemében nyilvánul meg: a kevély ember szemmel kíséri az elöljárók legkisebb cselekedetét, eljárását, hogy leszólhassa. Mindent felül akar bírálni, mindent ellenőrizni. Emiatt az engedelmesség nehéz lesz: az ilyen embernek igen nehezére esik, hogy az elöljárók tekintélyének magát alávesse, hogy elfogadja intézkedéseiket, hogy tőlük engedélyeket kérjen. Az ilyen ember független szeretne lenni: végeredményben a maga ura és Istene.

Fotó: Unsplash