A költészetnek

…az évben nem egyetlen napja van, ahogy az igazságnak is minden órában itt van az ideje. Amit mi a Költészet Napjának nevezünk, az csak az ünnep-napja: éppen a hétköznapjaira emlékeztet.

A költészet az ember vallomása arról, ami a létben igaz és fontos. A költészet mindig „mi” és „én”. Mindig a „ma” és az „örökké”. Mindig a „részlet” és az „egész”. Mindig az, amiről szól, de az is, amiről igazában jól csak hallgatni lehet. A költészet mindig a konkrétum és benne, vele vagy mögötte valami megfoghatatlan, a költészet a hang és a csend szövetsége. A költészet az ember szava, elkopottságából újra és újra kiemelve és helyreállítva.

Ezért a költészet elsősorban nem a költők ügye – az ember ügye. A költői magatartást József Attila fogalmazta meg a legvilágosabban: „Költő vagyok – mit érdekel a költészet maga.” Azaz: ne a mesterségemről faggassatok, az életről van halaszthatatlan mondanivalóm, arról kérdezzetek.

A költészetben az egész emberi történetről, az ember sorsáról van szó. Ezért hasonlítható az igazsághoz; a költészet valamiképpen a kimondható foglalata. Nem a dialektusa, hanem a lehetősége; nem a dallama, hanem a mondattana; az igazság ereje általa lesz nyilvánvaló. Ahogyan az Énekek énekében a szerelem leírása érteti meg velünk az isteni szépséget.

A költészet minden ember érdeke. Nem érti, aki azt tartja róla, hogy valami megtűrt felesleges, arra jó, hogy „díszítgessen”, hogy „csomagoljon”, hogy az igazsággal töltött komoly órák szünetében „nemes szórakozást” nyújtson. A költészet nem mindig szórakoztató, nem is annyira a fülnek, mint inkább a lelkiismeretnek szól.

Hol vagyunk már a szép szavak költészetétől! A nagy költészet világosan és félreérthetetlenül fogalmaz, mert az ember nevében mondja ki az emberi lét fokozódó drámaiságát; s jót jónak, a célt célnak, a veszélyt veszélynek nevezi; hírt ad az „ember földjéért” folytatott küzdelemről s e föld megműveléséről. A költészet megmutatja az ember arcát – lássa, hallja, tapintsa magát –, de csak akkor ikertestvére az igazságnak, ha pontosan és mélyen tükröz.

Mindenki ügye, mert itt a valóságról van szó. A valóság – s nem az „egész” rangjára emelt „részlet”, vagy a mesterkélt révetegség –, a valóság oly nagy és titokzatos, hogy a legnagyobb költők egyetlen látomása. E valóságba beléhatolni, feltárni azt, körülhatárolni a kifejezés aranyketrecében: megmutatni, ami van; megszólaltatni azt, ami él, a költészet hivatása.

Vasadi Péter

A cikk a Keresztény Élet hetilap március 28-i lapszámában jelent meg.