A pap is ember

Három történet is eszembe jut. A vasúton egyik papunk elővette ebédjét. A szemben ülő néni csak nézte értetlenül, és azt mondta: Jé! Eszik! – Egy másik papnak felemelték a reverendáját, mikor meglátták a lábát, ugyancsak csodálkoztak. Azt hitték, lópatája van. Tőlem komolyan kérdezték, hogy ágyban alszom-e, vagy szegeken? Igen, a pap is ember: táplálkozik és alszik, sőt vannak idegei, ki lehet úgy készíteni, hogy elveszti a jókedvét, türelmét. Neki is rosszulesik, ha bántják; örül, ha kap egy kis figyelmet. Sőt, őt is megkísérti még a sátán is, a kísértéstől nincs bebiztosítva. ĺgy nézve ember, mint más. Sőt, a pap felejthet, megtévedhet, különösen idősebb korunkban valóságos rémünk az emlékezetkihagyás.

De ha a másik oldalról nézem, szinte senkire sem lehet rámondani: ő is ember. Egy apát nem védhetek, hogy végeredményben ő is ember, férfi, ha megcsalja a feleségét, ha nem gondoskodik családjáról, ha nem példaképe gyermekeinek. Neki mindig férjnek és apának kell lenni, sose engedheti el magát. Ugyanezt le kell írni az édesanyáról. Ő sem lehet soha egy percre sem könnyelmű nő, mindig, örökre, mindenütt hűséges feleség és jó anya kell, hogy legyen. Sőt, majdnem minden foglalkozásra áll ez a megállapítás: az orvosnak mindig készen kell lenni arra, hogy életet mentsen, a rendőr civilben is vigyáz a rendre, és beavatkozik, ha randalíroznak, a tanár mindig magán viseli a tudást, a fegyelmet.

Mindez a papra ezerszeresen vonatkozik. Ő felszentelt istenembere, akit a szentségi jegy örökre pappá tett, ennélfogva eljegyezte magát az életszentséggel. Ő a híveké, a népé, pásztor, aki már nem önmagának, saját kedvére él, hanem minden perce másoké. Azért is tanul, azért is pihen, azért vigyáz egészségére, hogy minél jobban, minél tovább tudjon szolgálni. Legjobban talán a latin szó fejezi ki: alter Christus: Krisztus mása, egy olyan ember, aki Jézust jeleníti meg az emberek között, nemcsak akkor, amikor misézik, amikor gyóntat, amikor prédikál, hanem állandó jelleggel. Ha visszagondolok életemre, úgy látom, hogy leginkább a kórházakban tudtam, mint legnagyobb beteg, paposkodni. Ott tudtam a legjobban megjeleníteni az Úr Jézust, és ennek következtében ott hallgattak rám a legjobban az emberek, a betegtársak, akik között én voltam az első a nyomorúságban és a szenvedésben.

Mindebből következik, hogy ahogyan egy igazi apa sehol sem engedheti el magát, egy pap annál kevésbé teheti ezt meg. Nem igaz az, amit védekezésül szoktak mondani: csak az oltárnál pap. Ez a legnagyobb hazugság! Mindenütt és mindenkor pap! Nem is képes másként viselkedni, hiszen vérét, zsigereit áthatja Krisztus, a Főpap.

Lehet, hogy megtéved, hiszen ő is ember, de azután két ököllel veri a fejét és a mellét, szégyelli magát az Isten, az emberek előtt, megy ő is gyónni – mi hetente, kéthetente tisztogatjuk lelkünket –, mindent elkövet, hogy a jó útra térjen és többé meg ne ismétlődjék. Nem azt mondja – szemébe nevetve a többieknek –, hogy én is ember vagyok, hanem: én vétkem, én igen nagy vétkem.

*

Fogjátok, testvérek, a kezünket jobbról és balról, segítsetek, hogy tudjunk értetek dolgozni, azok legyünk, akikre szükségetek van, s azzá tehessünk benneteket, akikké az Isten akar titeket tenni!