A szavakról…

Hogy miért éppen a szavakról? Talán mert néha nem találok szavakat… Nem szerencsés ez egy olyan ember számára, aki abból próbál megélni – több mint négy és fél évtizede –, hogy minden helyzetben éppen szavakat keres: nevén nevezni, értelmezni igyekszik a körülötte kavargó élet eseményeit, jelenségeit. Most, amikor úgy érzem, nem találok szavakat, az évtizedek óta gyakorolt mesterség rutinjával legalább erről a helyzetről próbálok szólni: arról, hogy nem találok szavakat.

Ha igazán stílusos akarnék lenni, akkor persze Önök, a Keresztény Élet tisztelt olvasói most egy tenyérnyi fehér foltot látnának. Ki tudja, talán termékenyebb lenne… Nem arra figyelnének, mit mond valaki más, miben van esetleg igaza, miben téved. Ehelyett – szerencsés esetben például arra tudnának figyelni, milyen gondolatok kezdenek felbukkanni Önökben. Mert egy tisztességes újságban megjelenő publicisztikáknak ez volna a hivatása…

Ha nem találok szavakat, hallgatnom kéne. Ha mégsem ezt teszem, arra egyetlen mentségként azt hozhatom fel: attól tartok, a hallgatásomat nem tudnám olyan súlyossá tenni, hogy érteni lehessen belőle…

Egyre többször hallom, hogy inflálódnak a szavak – rohamosan veszítenek értékükből. Mint a rossz pénz, egyre megbízhatatlanabbak – mindennapi tapasztalata ez mindnyájunknak (már akit egyáltalán érdekel még az ilyesmi). Más kérdés, hogy a nálam – szavakkal bíbelődő szövegszövő kisiparosnál – komolyabb (legalábbis lényegesen megbecsültebb) emberek is hangoztatják már, hogy a gazdasági életben, sőt a pénzvilágban is egyre ijesztőbben fenyeget a bizalmatlansági válság. Üzletelni sem lehet úgy, ha nem bízhatunk meg egymásban. Vagyis egymás szavában.

Mert a szavam én vagyok. Aki a szavát adja, önmagával szavatol.

„Mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben”

– írta Radnóti Miklós.

De áll ez bárki másra is: akinek a szavára – rossz tapasztalatok sora után – csak legyintünk, annak személyét is „leírtuk” már.

Nem a szavak vannak válságban, nem a nyelv inflálódik, hanem a beszélő-író ember.

A Szentírás első lapjairól tudjuk, hogy Isten szavával teremtette a világot, a Megváltó pedig Isten szavaként, Igéjeként jött el közénk. Különös felelősséget ró ez a keresztény emberre: fel kell ismernünk, hogy ontológiai kapcsolat van létünk és a szó között. Ezért a szánkról leváló első szavaktól kezdve az utolsó elsóhajtott szótöredékekig létünk, emberségünk, tisztességünk egészével kellene ott állnunk szavaink mögött – szavatolva. A felismert igazság minél világosabb, félreérthetetlenebb és megbízhatóbb továbbadása érdekében: legyen az „kicsi” vagy éppen „nagy igazság”, mondjuk akár azt, hogy „mama”, hogy „szeretlek” vagy, hogy „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem…”

Szavainkat tehát azért kell tisztán tartanunk, hogy önmagunk el ne mocskolódjunk – és csak emberi tisztaságunkkal egybehangzóan szólhatnak tisztán szavaink. (Ha mindezt nem gondoljuk is végig, mégis meghatározza magatartásunkat: a hazug embernek például akkor sem hiszünk, ha éppen igazat mond…) És – szavamra mondom (vajon mennyit ér az én szavam?) – tisztességgel hallgatni is csak a tiszta szavúak képesek.

Kipke Tamás