Elöljárói engedélyével 1948-ban kiköltözik a nyomornegyedbe, hogy életét a legszegényebbek szolgálatára szentelje. Korábbi rendi ruháját felcseréli a hindu nők kékszegélyű szárijával. Hamarosan követőkre talál, s így 1950-ben megalakul a Szeretet Misszionáriusainak kongregációja, a betegek és haldoklók, leprások ápolására.
Aligha volt olyan rendalapító a történelemben, akinek kezdeményezését töretlen lelkesedéssel fogadta volna az egyház. Ugyanis a Szentlélek mindig valami új és szokatlan lépésre inspirálta a kiválasztott szenteket. Azzal igazolták alkalmasságukat és hitelességüket, vagyis azt, hogy mindez az Úristentől származik, hogy engedelmesek voltak. A szembeszegülés a hierarchiával és az önfejűség emberi ambíciókat rejtett volna, ami szükségszerűen megbuktatta volna ügyüket. A hitelesség végső pecsétje az volt, hogy bár kezdetben az egyházi hatóságok sem értették, és nem támogatták a jelentkező reformtörekvéseket, de figyelve a Szentlélek vezetésére megadták az engedélyt.
Teréz anya és nővérei a Föld legelhagyatottabb embereit karolták fel, azokat, akik senkinek sem kellettek. Követték Jézus utasítását: nem azokat hívták meg vacsorára, akik ezt viszonozni tudták volna. Amikor egy „csodájára” járó amerikai újságíró azt mondta Teréz anyának, hogy ezt ő egymillió dollárért se tenné meg, Teréz anya azt válaszolta, hogy egymillió dollárért ő sem, na de Jézusért…? Akik nem bíztak Teréz anya vállalkozásának sikerében, úgy próbálták lehűteni lelkesedését, hogy figyelmeztették a rászorulók megszámlálhatatlan sokaságára. Vajon miként birkózik meg az éhezők és haldoklók millióival? Teréz anya bölcsen válaszolt: Ön hogyan vette számba ezeket a milliókat? – kérdezte. – Elkezdtem őket megszámolni: egy, kettő, három… – Nos, én is ezt fogom tenni, először odalépek az elsőhöz, aztán majd a másodikhoz, és így tovább!
Lehet, hogy nekünk is inunkba száll a bátorságunk, amikor lelkünk mélyén érzékeljük, hogy meg kell tennünk valamit felebarátainkért, mert soknak, áttekinthetetlennek tűnik a feladat. Ami nagy tömegében valóban megoldhatatlan, az egyesével talán teljesíthető.
Egyik elmélkedésében Teréz anya így fogalmaz:
„Ha néha testvéreinknek éhen kell halniuk, ez nem azért van, mintha Isten nem gondoskodna róluk, hanem mert te meg én nem voltunk a szeretet eszközei Isten kezében, hogy ruhát és kenyeret adtunk volna nekik. Mert nem ismertük föl Krisztust, amikor Ő rongyos, éhező vagy magányos ember álruhájában vagy kitaszított gyermek képében újból közénk jött, és menedéket keresett.”
A teljes cikket a Pécsi Egyházmegye honlapján olvashatják el.
![](http://www.keresztenyelet.hu/wp-content/uploads/2020/09/Misekalauz.jpg")
